Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan

Miért kezdtem el olvasni? Hát az úgy volt, hogy elkezdtem Sabatont hallgatni, és kedvem támadt valami történelmi háborús regényről olvasni. Ennek örömére be is szereztem egy ilyen témájú könyvet, de aztán megláttam az egyik videónak a végén az idézetet. Rákerestem a szerzőre, és miután kiderült számomra, hogy ő írta a Nyugaton a helyzet változatlant, ami meg is volt itthon, belekezdtem.

Történet: Paul Bäumer hat másik osztálytársával együtt német katonaként rögtön az iskola után került az első világháborúba. Az ő szemszögéből látjuk a katonaélet előnyeit, visszásságait, és a háború, valamint a környezetében levő emberéletek sorsát.

"Ez a könyv nem vád és nem vallomás. Csak beszámoló szeretne lenni egy nemzedékről, amelyet a háború elpusztított - elpusztított még akkor is, ha a gránátok megkímélték."

Ez fogad a regény első oldalán, és Paul végig pontosan ezt az érzést osztja meg velünk.

Ez a 200 oldalas könyv olyan intenzív érzéseket váltott ki belőlem, amit még egyetlen másik sem tudott produkálni. És ezek nem feltétlenül voltak jó érzések. Sőt! Az első fejezetet pont a suliba érés után olvastam el, és körülbelül olyan érzésem volt, mint az 1984 kiolvasása után. Akkor csak ültem a metrón, és próbáltam feldolgozni amit olvastam. Most pedig körülbelül ugyanilyen érzésekkel ültem a teremben, ami az arcomra is kiíródhatott, mert mindkét padtársam megkérdezte, hogy minden rendben van-e.

Valószínű egyébként, hogy csak én vagyok ilyen szentimentális és túlérzékeny az ilyen dolgokra, mert nem igazán bírtam Lovecraftot és Kinget se. Mármint egyszer még persze jó volt, és tényleg zseniálisak, csak nekem nem igazán van igényem arra, hogy a frászt hozzák rám.

Na de vissza a könyvhöz: miután túltettem magam az első fejezeten (amiben így visszagondolva semmi különös nem történt, csak egy kis bemutatkozás és a sebesült barát meglátogatása), olvastam tovább.

Amikor megláttam a könyv vastagságát, azt hittem, hogy majd egy nap alatt végzek vele. Végül az egy napból négy lett, mert nem mindig tudtam rávenni magam, hogy folytassam. Vasárnap, amikor dolgozni mentem, elég volt csak a könyvre gondolnom, hogy elmenjen a kedvem mindentől, de végül befejeztem. A furcsa az volt, hogy az utolsó előtti oldalakon megint heves érzelmi hullám tört rám, aztán ahogy a kedvenc szereplőm meghalt, valahogy visszasüppedtem a teljes érzéketlenségbe.

kép az 1930-as filmből

Őszintén szólva nem is tudom, hogy mii hatott így rám, de valami hatott. Talán az, ahogy szinte minden sorból süt a kilátástalanság, hogy ha vége is lesz egyszer a háborúnak, ezt az élményt akkor sem tudja egyikük se kiheverni majd, főleg azok nem, akiknek ez volt szinte az egyetlen tapasztalata az életben, mert rögtön az iskolából kerültek a háborúba, nincs más foglalkozásuk, és azok után amiket ott láttak már nem is igazán érdekli őket semmi. Én pedig biztos vagyok benne, hogy bár a történet fiktív, de a benne megfogalmazott érzések korántsem azok, hiszen Remarque-ot is 18 évesen sorozták be, majd hamarosan a nyugati frontra küldték(, ahol másfél hónapot töltött, majd a háború hátralevő részét egy németországi katonai kórházban töltötte sérülései miatt). És nem mellesleg a születéskori neve Erich Paul Remark.

A kötet egyik legelgondolkodtatóbb része, amikor Paul szabadságon van, és hazautazik. Az otthoniak meg persze mindent jobban tudnak a háborúról, és arról, hogy hogy kéne megnyerni, Paul pedig a felét se mondja el annak, amit a harctéren tapasztalt, mert az otthoniak úgysem értenék meg, vagy nem akarnák megérteni, inkább vicces anekdotákat mesél.

1979-es film

A másik dolog az, ahogy az újoncokról ír, főleg már a vége felé. Mintha csak sorozatgyártott valamik lennének. Jönnek, kimennek, meghalnak, mert nem tanulták még meg, hogy milyen helyzetben hogy kell reagálni, hogy lehet legnagyobb eséllyel elkerülni a halált.

Aztán ott van még a katonák hozzáállása a dolgokhoz, hogy inkább másról beszélnek, nem veszik komolyan vagy elhülyéskedik a dolgot, ami igazából annak köszönhető, hogy mindannyian tudják, ha belegondolnának a tetteikbe és ebbe az egészbe, akkor egész egyszerűen beleőrülnének, mint az újoncok, akik kirohannak a géppuskatűzbe és le se lehet fogni őket, mert annyira nem bírják, hogy egy helyben kell hallgatniuk azt.

Ami nagyon tetszett még az az, hogy együtt maradt Alberttel, amikor az megsérült, nem engedte, hogy szétválasszák őket.

Ahogy haladunk előre a történetben és a háborúban, egyre kilátástalanabb lesz a helyzet, pedig már az elején se volt túl rózsás. Ezt az a jelenet is mutatja, amikor inkább még főznek, miközben lövik őket, mintsem otthagyják az ételt. Azért valahol ez eléggé félelmetes. 

SPOILER

Amikor vége lett, és Paul meghalt, eszembe jutott, hogy megesküdött Kammerich anyjának, hogy nem tér vissza a háborúból, hogyha a fia nem azonnali halált halt. Beváltotta az esküjét. Ráadásul, ha Pault csak egy kicsit is azonosítjuk a szerzővel, akkor Remarque (egy része) is meghalt a háborúban, mint ahogy a könyv elején az idézet is mondja, hiszen Paul pont a háború legvégén esett el. (Jó, tudom, ez nyilvánvaló, de attól még egy szép metafora.)

SPOILER VÉGE

Amiről még elgondolkodtam, az az, hogy azok, akik miatt a különböző nemzetek háborúznak valahogy soha nincsenek ott a csatatéren. A régi királyok még együtt harcoltak az embereikkel. Ma csak fentről kijelentik, hogy háború van, és elküldik az embereket a csatatérre anélkül, hogy ők maguk tudnák minek teszik ki ezzel a katonákat, ráadásul a mostani hadviselés sokkal kegyetlenebb és alattomosabb.

Az egyedüli, amit egy kicsit furcsálltam, hogy a 12 fejezet eléggé aránytalanul volt elosztva mennyiségileg, bár tényleg egy egységet képviseltek.

Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam, hiszen klasszikus műről van szó és tényleg megmozgatott, de azt hiszem legközelebb kétszer is meggondolom mielőtt valamilyen komolyabb háborús műhöz kezdek, mert nekem ilyen téren elég alacsony az ingerküszöböm.

Jó pár idézetet kiírtam magamnak, de azt hiszem ez a leginkább idevaló:

„Fiatal vagyok, húszesztendős; de az életből nem ismerek semmi mást, csak a kétségbeesést, a halált, a félelmet s a legesztelenebb felületességek összekapcsolódását a szenvedés örvényével. Látom, hogy népeket hajszolnak egymás ellen, s a népek hallgatva, tudatlanul, ostobán, engedelmesen, ártatlanul megölik egymást. Látom, hogy a világ legokosabb agyvelői fegyvereket és frázisokat találnak ki, hogy mindezt még rafináltabbá és tartósabbá tehessék. S velem együtt látja ezt minden korombeli ember itt és odaát, az egész világon, velem együtt éli át az én nemzedékem. Mit csinálnak majd az apáink, ha egyszer fölállunk, eléjük lépünk, és számadást követelünk?”

Értékelés: 5/5, a kiváltott érzelmek intenzitása miatt
Kedvenc szereplő: Kat - szeretem a találékony, talpraesett embereket.
Ami tetszett: érzelmeket váltott ki, elgondolkodtatott

A könyvből két film is készült, az első, még fekete-fehér film 1930-ban Amerikában, a másik pedig 1979-ben egy amerikai-német produkció, és most néztem, hogy készül egy harmadik feldolgozás is Daniel Radcliff főszereplésével, amit tavaly tavasszal kezdtek forgatni, és elvileg idén lesz kész. o.O 

Eredeti cím: Im Westen nichts Neues
Fordító: Benedek Marcell
Eredeti megjelenése: 1929

Remarque 1898-ban született Németországban. 18 évesen besorozták katonának és másfél hónapot töltött a Nyugati Fronton, ahonnan sebesülései miatt katonai kórházba került a háború végéig. A Nyugaton a helyzet változatlan 1929-ben jelent meg. Hitler hatalomrajutásakor az író mműveit nemzet- és becsületellenesnek ítélték, és a náci koholmányok következtében Remarque 1933-ban Svájcba emigrált. 1939-től 1948-ig Amerikában tartózkodott, majd visszatért Svájcba, ahol 1970-ben érte utol a halál.