A következő címkéjű bejegyzések mutatása: történelmi regény. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: történelmi regény. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. január 17., csütörtök | By: flamepetals

Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan

Miért kezdtem el olvasni? Hát az úgy volt, hogy elkezdtem Sabatont hallgatni, és kedvem támadt valami történelmi háborús regényről olvasni. Ennek örömére be is szereztem egy ilyen témájú könyvet, de aztán megláttam az egyik videónak a végén az idézetet. Rákerestem a szerzőre, és miután kiderült számomra, hogy ő írta a Nyugaton a helyzet változatlant, ami meg is volt itthon, belekezdtem.

Történet: Paul Bäumer hat másik osztálytársával együtt német katonaként rögtön az iskola után került az első világháborúba. Az ő szemszögéből látjuk a katonaélet előnyeit, visszásságait, és a háború, valamint a környezetében levő emberéletek sorsát.


"Ez a könyv nem vád és nem vallomás. Csak beszámoló szeretne lenni egy nemzedékről, amelyet a háború elpusztított - elpusztított még akkor is, ha a gránátok megkímélték."

Ez fogad a regény első oldalán, és Paul végig pontosan ezt az érzést osztja meg velünk.

Ez a 200 oldalas könyv olyan intenzív érzéseket váltott ki belőlem, amit még egyetlen másik sem tudott produkálni. És ezek nem feltétlenül voltak jó érzések. Sőt! Az első fejezetet pont a suliba érés után olvastam el, és körülbelül olyan érzésem volt, mint az 1984 kiolvasása után. Akkor csak ültem a metrón, és próbáltam feldolgozni amit olvastam. Most pedig körülbelül ugyanilyen érzésekkel ültem a teremben, ami az arcomra is kiíródhatott, mert mindkét padtársam megkérdezte, hogy minden rendben van-e.
Valószínű egyébként, hogy csak én vagyok ilyen szentimentális és túlérzékeny az ilyen dolgokra, mert nem igazán bírtam Lovecraftot és Kinget se. Mármint egyszer még persze jó volt, és tényleg zseniálisak, csak nekem nem igazán van igényem arra, hogy a frászt hozzák rám.
Na de vissza a könyvhöz: miután túltettem magam az első fejezeten (amiben így visszagondolva semmi különös nem történt, csak egy kis bemutatkozás és a sebesült barát meglátogatása), olvastam tovább.
Amikor megláttam a könyv vastagságát, azt hittem, hogy majd egy nap alatt végzek vele. Végül az egy napból négy lett, mert nem mindig tudtam rávenni magam, hogy folytassam. Vasárnap, amikor dolgozni mentem, elég volt csak a könyvre gondolnom, hogy elmenjen a kedvem mindentől, de végül befejeztem. A furcsa az volt, hogy az utolsó előtti oldalakon megint heves érzelmi hullám tört rám, aztán ahogy a kedvenc szereplőm meghalt, valahogy visszasüppedtem a teljes érzéketlenségbe.
kép az 1930-as filmből
Őszintén szólva nem is tudom, hogy mii hatott így rám, de valami hatott. Talán az, ahogy szinte minden sorból süt a kilátástalanság, hogy ha vége is lesz egyszer a háborúnak, ezt az élményt akkor sem tudja egyikük se kiheverni majd, főleg azok nem, akiknek ez volt szinte az egyetlen tapasztalata az életben, mert rögtön az iskolából kerültek a háborúba, nincs más foglalkozásuk, és azok után amiket ott láttak már nem is igazán érdekli őket semmi. Én pedig biztos vagyok benne, hogy bár a történet fiktív, de a benne megfogalmazott érzések korántsem azok, hiszen Remarque-ot is 18 évesen sorozták be, majd hamarosan a nyugati frontra küldték(, ahol másfél hónapot töltött, majd a háború hátralevő részét egy németországi katonai kórházban töltötte sérülései miatt). És nem mellesleg a születéskori neve Erich Paul Remark.
A kötet egyik legelgondolkodtatóbb része, amikor Paul szabadságon van, és hazautazik. Az otthoniak meg persze mindent jobban tudnak a háborúról, és arról, hogy hogy kéne megnyerni, Paul pedig a felét se mondja el annak, amit a harctéren tapasztalt, mert az otthoniak úgysem értenék meg, vagy nem akarnák megérteni, inkább vicces anekdotákat mesél.
1979-es film
A másik dolog az, ahogy az újoncokról ír, főleg már a vége felé. Mintha csak sorozatgyártott valamik lennének. Jönnek, kimennek, meghalnak, mert nem tanulták még meg, hogy milyen helyzetben hogy kell reagálni, hogy lehet legnagyobb eséllyel elkerülni a halált.
Aztán ott van még a katonák hozzáállása a dolgokhoz, hogy inkább másról beszélnek, nem veszik komolyan vagy elhülyéskedik a dolgot, ami igazából annak köszönhető, hogy mindannyian tudják, ha belegondolnának a tetteikbe és ebbe az egészbe, akkor egész egyszerűen beleőrülnének, mint az újoncok, akik kirohannak a géppuskatűzbe és le se lehet fogni őket, mert annyira nem bírják, hogy egy helyben kell hallgatniuk azt.
Ami nagyon tetszett még az az, hogy együtt maradt Alberttel, amikor az megsérült, nem engedte, hogy szétválasszák őket.
Ahogy haladunk előre a történetben és a háborúban, egyre kilátástalanabb lesz a helyzet, pedig már az elején se volt túl rózsás. Ezt az a jelenet is mutatja, amikor inkább még főznek, miközben lövik őket, mintsem otthagyják az ételt. Azért valahol ez eléggé félelmetes. 

SPOILER

Amikor vége lett, és Paul meghalt, eszembe jutott, hogy megesküdött Kammerich anyjának, hogy nem tér vissza a háborúból, hogyha a fia nem azonnali halált halt. Beváltotta az esküjét. Ráadásul, ha Pault csak egy kicsit is azonosítjuk a szerzővel, akkor Remarque (egy része) is meghalt a háborúban, mint ahogy a könyv elején az idézet is mondja, hiszen Paul pont a háború legvégén esett el. (Jó, tudom, ez nyilvánvaló, de attól még egy szép metafora.)

SPOILER VÉGE

Amiről még elgondolkodtam, az az, hogy azok, akik miatt a különböző nemzetek háborúznak valahogy soha nincsenek ott a csatatéren. A régi királyok még együtt harcoltak az embereikkel. Ma csak fentről kijelentik, hogy háború van, és elküldik az embereket a csatatérre anélkül, hogy ők maguk tudnák minek teszik ki ezzel a katonákat, ráadásul a mostani hadviselés sokkal kegyetlenebb és alattomosabb.
Az egyedüli, amit egy kicsit furcsálltam, hogy a 12 fejezet eléggé aránytalanul volt elosztva mennyiségileg, bár tényleg egy egységet képviseltek.

Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam, hiszen klasszikus műről van szó és tényleg megmozgatott, de azt hiszem legközelebb kétszer is meggondolom mielőtt valamilyen komolyabb háborús műhöz kezdek, mert nekem ilyen téren elég alacsony az ingerküszöböm.

Jó pár idézetet kiírtam magamnak, de azt hiszem ez a leginkább idevaló:

„Fiatal vagyok, húszesztendős; de az életből nem ismerek semmi mást, csak a kétségbeesést, a halált, a félelmet s a legesztelenebb felületességek összekapcsolódását a szenvedés örvényével. Látom, hogy népeket hajszolnak egymás ellen, s a népek hallgatva, tudatlanul, ostobán, engedelmesen, ártatlanul megölik egymást. Látom, hogy a világ legokosabb agyvelői fegyvereket és frázisokat találnak ki, hogy mindezt még rafináltabbá és tartósabbá tehessék. S velem együtt látja ezt minden korombeli ember itt és odaát, az egész világon, velem együtt éli át az én nemzedékem. Mit csinálnak majd az apáink, ha egyszer fölállunk, eléjük lépünk, és számadást követelünk?”

Értékelés: 5/5, a kiváltott érzelmek intenzitása miatt
Kedvenc szereplő: Kat - szeretem a találékony, talpraesett embereket.
Ami tetszett: érzelmeket váltott ki, elgondolkodtatott
A könyvből két film is készült, az első, még fekete-fehér film 1930-ban Amerikában, a másik pedig 1979-ben egy amerikai-német produkció, és most néztem, hogy készül egy harmadik feldolgozás is Daniel Radcliff főszereplésével, amit tavaly tavasszal kezdtek forgatni, és elvileg idén lesz kész. o.O 

Eredeti cím: Im Westen nichts Neues
Fordító: Benedek Marcell
Eredeti megjelenése: 1929


Remarque 1898-ban született Németországban. 18 évesen besorozták katonának és másfél hónapot töltött a Nyugati Fronton, ahonnan sebesülései miatt katonai kórházba került a háború végéig. A Nyugaton a helyzet változatlan 1929-ben jelent meg. Hitler hatalomrajutásakor az író mműveit nemzet- és becsületellenesnek ítélték, és a náci koholmányok következtében Remarque 1933-ban Svájcba emigrált. 1939-től 1948-ig Amerikában tartózkodott, majd visszatért Svájcba, ahol 1970-ben érte utol a halál.
2012. január 8., vasárnap | By: flamepetals

Ken Follett: A katedrális

Kiadó: Gabó
Kiadás éve: 1989
Fordította: Kézdy Beatrix, Recski Ágnes, Szabó Mária, Szíjj Zsuzsanna
Oldalszám: 1022

Ez a könyv úgy került a kezembe, hogy annyit tudtam róla: híres és történelmi kalandregény. Meg persze a cím alapján valószínűleg egy katedrálisról szól. Amit először észrevesz az ember egy ilyen könyvön az a mérete, illetve, hogy pontosabbak legyünk, a vastagsága. Én személy szerint nem vagyok oda a rizsáért, ha valamiről beszélni kell, akkor összefoglalom két mondatban. Nem szeretem, ha valaki mellébeszél, itt azonban ilyenről szó sem volt. Nem voltak unalmas leírások, mindenről épp elég ismeretet szereztem ahhoz, hogy megértsem: mi miért történik, milyen is ez a XII. századi Anglia, de nem vitte túlzásba és magyarázott az unalomig. Igazság szerint néha pont ezt hiányoltam néha, mert a katedrális építésének a magyarázásakor egy pár építészeti szakkifejezést megmagyarázhatott volna, de ettől eltekintve tetszett a stílus, ahogy íródott.
A történetnek nem volt egy folyamatos főszereplője, a nézőpont és a fókuszban levő személy folyamatosan változott, épp ezért úgy döntöttem, hogy a fontosabb szereplőkről írok véleményt.

Tamás mesterrel találkozunk először az epilógus után. Az ő karaktere nekem nagyon tetszett. A szakmájához nagyon értő építész, aki törődik a családjával és szereti a feleségét, meg a gyerekeit, igaz kicsit elfogult velük szemben. Szeretnék majd (ha lesz) úgy érteni a szakmámhoz, mint ő, és olyan határozottan képviselni magam, ahogy ő tette.

Alfréd Tamás mester nagyobbik fia, aki eleinte "csak" "kissé" erőszakos, ám a későbbiekben olyan mély rosszindulatot és gyűlöletet tanúsít, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Szerencséje van, hogy olyan az apja amilyen, mert különben nem hiszem, hogy tudott volna bármit is kezdeni magával.

Ilona egy meglehetősen szabadszellemű asszony, aki fittyet hány minden szabályra és követelményre. Ő Tamás második felesége. Igazi vadóc, aki nem törődik az egyház
rendjével. A viselkedése érthető, de valahogy őt nem tudtam annyira megkedvelni.

Jancsi Ilona fia, a csodagyerek, aki tud írni meg olvasni az anyjának köszönhetően - akit az apácák megtanítottak -, és aki minden iránt érdeklődik. Idővel ő is főszereplővé növi ki magát, teljes joggal, és az apja családjának a keresésére indul, akikről semmit nem tud. A történet végén választ kapunk minden ezzel kapcsolatos kérdésre, amik végig ott vannak a könyvben kimondatlanul.

Fülöp a másik kedvencem Tamás mellett. Ő ugyan egyházi ember, mégis racionálisan gondolkodik, hiszen ahogy egykori tanítója mondta: "Imádkozz csodákért, de ültess káposztát!" Az ő elszántsága és akaratereje nélkül soha nem épülhetne fel a kingsbridge-i katedrális. Tűzön-vízen keresztülmegy a cél érdekében, és ennek során akaratlanul olyan ádáz ellenségeket szerez mint Waleran püspök, vagy William Hamleigh.

Waleran püspököt igazából nem tudom hova tenni. Valahol a lelke mélyén jó ember ő, csak egy kissé becsvágyó, és ő meg ezért megy tűzön-vízen keresztül, nem törődve azzal, hogy mi lenne a helyes, vagy Istenhez méltó. Éppen ezért a Fülöp elleni merényletek nagy része az ő agyában fogan meg.

William Hamleigh. Na ő az a gonosz karakter, akiben az égvilágon semmi nem segít. A bosszúvágy, ami hosszú évtizedeken keresztül fűti, nem jogos. Azért valahol elgondolkodtató, hogy miközben fél attól, hogy pokolra jut majd, és ott örök szenvedés lesz a sorsa, állandóan olyan dolgokat csinál, ami ezt eredményezné, ha nem oldozná fel mindig a bűnei alól Waleran püspök, akinek az utasítására hajtja végre a legtöbb gonosztettét. A végén ennek megfelelően fog elpusztulni. Szánalmasan és gyáván.

Aliena a "tökéletes" nő. Gyönyörű, okos, és remek üzletasszony lesz belőle. Nem számít hány csapás éri talpra áll, hogy betartsa atyjának tett esküjét, miszerint visszaszerzik öccsével a Barthomolov grófságot.

Richard Aliena öccse, aki nem rossz ember, csak egyszerűen életképtelen a nővére nélkül, de amikor végre katonának áll, akkor bebizonyosodik, hogy ehhez igenis ért.

Utolsónak marad Jonatán, aki igazából nem is kap olyan nagy szerepet, de végig ott van Fülöp mellett, mióta rátaláltak az erdőben. A jelenléte átszövi a történetet. Egy kicsit oly
an lesz, mint Fülöp.

És plusz egyként itt van Thomas Becket érsek. Ahogy félelem nélkül néz szembe a végzettel, és közben megőrzi a méltóságát, teljes tudatában annak, hogy mi vár rá hamarosan... nem lehet rá máshogy nézni, csak csodálattal. Szeretnék mindennel olyan nyugodtan szembenézni, mint ahogy azt ő teszi.

Ezt a sok szereplőt mind a katedrális építése körüli vita tartja mozgásban, ami még a történet elején kibontakozik és végigkíséri a művet. Ez a katedrális a királyság huszadrangú problémája, hiszen éppen egy polgárháborús korszakban épül, amikor mindenki inkább a harctérre koncentrál, mint a lelke üdvösségére, a könyv befejezése azonban egyértelművé teszi, hogy melyik a nagyobb hatalom.

Kedvenc idézeteim a könyvből:

"…arra gondolt, micsoda mámoros érzés lesz a semmiből valamit alkotni, majdan egy új templomot látni itt, ahol most nincs más, mint kőtörmelék, és azt mondani: Ezt én csináltam."

"…De Fülöpöt egy sokkal földhözragadtabb iskolában nevelték. Péter atya, első rendházának apátja, gyakran mondta: „Imádkozz csodákért, de ültess káposztát!”"

"A királyok köztudottan csak öregkorukra válnak jámborrá. István még fiatal."

"William üdvözölte a grófság fontosabb polgárait. De miközben a társadalmi és kereskedelmi eseményekről társalgott, azon kapta magát, hogy tekintetét és gondolatait állandóan fölfelé vonja valami a boltozat lendületes vonalai mentén. A boltívek és az ablakok, a pillérkötegek és a bordák, a boltozatos mennyezet ívekkel szabdalt szeletei mind-mind az ég felé mutattak, ellenállhatatlanul emlékeztetve arra, ami az épület rendeltetése volt."

"– Istennek szüksége van a szerzetesekre, hogy írók, miniátorok, muzsikusok, földművesek legyenek. Szüksége van emberekre az igényesebb munkákhoz is, amilyen a celláriusé, a perjelé, a püspöké. Szüksége van olyan emberekre, akik gyapjúval kereskednek, gyógyítják a betegeket, nevelik az iskolás gyermekeket, és templomokat építenek.
(…)

– De ebben a pillanatban, azt hiszem, azt akarja, hogy keressük meg Leó testvért, és tudjuk meg, hány darab sajtja van a kingsbridge-i pince számára."

"– Akinek az Isten hivatalt ad, nem biztos, hogy azonnal észt is ad hozzá – bökte ki Remigius.

– Csakugyan – állapította meg higgadtan Pál testvér. Majd egyenesen ránézett Remigiusra: – Néha egyáltalán nem ad."

"A konyha olyan mocskos volt, hogy felgyújtatta, és újat építtetett."

"– …Beállnék szerzetesnek, ha ti, szerzetesek, nem ennétek annyi halat.

(…)

– Vezekelhetnél az emberölésért.

– Ebbe a halevés is beletartozik?"


"…abban nem volt biztos, hogy az arányosság a szépség lelke. Szerette a vad, indázó, rendetlen dolgokat – a magas hegyeket, az öreg tölgyeket és Aliena haját."



Ken Follett 1949-ben született Walesben. Eddig 29 könyve jelent meg, melyek közül négy is elérte a New York Times magazin bestseller listájának első helyét, köztük Az idők végezetéig című mű is, ami A katedrális 2007-ben megjelent folytatása. Több könyvét is megfilmesítették, A katedrálisról (aminek eredeti angol címe The Pillars of the Earth, és először 1989-ben jelent meg) egy nyolcrészes minisorozat készült 2010-re, amit Magyarországon is forgattak.