Harry Potter and the Philosopher's Stone - Harry Potter és a bölcsek köve

Na, hol is kezdjem?
Magyarul már legalább 3x olvastam ezt a könyvet. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy emlékszem, mennyire megdöbbentő volt a második olvasásnál szembesülni azzal, hogy még csak nem is rémlett Harry és Malfoy találkozása a Roxfort előtt. Az azt követő olvasásnál meg már emlékeztem arra, hogy nem emlékeztem... Értitek, na. Ami meglepett, hogy már másodikosként olvasnom kellett a könyvet, mert az első filmet a moziban láttuk (mint azután az összes többit is), de erről majd később.
Az is biztos, hogy a letehetetlen kategória volt, mert emlékszem, ahogy a küszöbön olvasok az előszoba fényében lámpaoltás után. Aztán ha anya arrajárt visszamentem az ágyamba, majd a veszély elmúltával gyakran tovább olvastam. Nem hiszem, hogy sokáig tartott volna a könyv :).
Na de akkor térjünk is rá a könyvre, aminek kezdetén Harry Potter még mit sem tud arról, hogy vajon ki küldözgethet neki olyan kitartóan leveleket azon a bizonyos nyáron, amikor ő éppen a 11-et tölti be. Aztán persze mindenre (?) fényderül. Harry Potter ugyanis varázsló, és a villám alakú sebhely a homlokán nem egy autóbalesetből származik, mint ahogy azt nagynénje és nagybátyja mondta, hanem egy nagyerejű, gonosz átoktól, amit a világ leggonoszabb varázslója mondott ki rá, amikor ő még csak 1 éves volt. Harry pedig varázsló lévén felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába, ahol aztán kezdetét veszi az igazi kaland.
Jó volt újra visszatérni Rowling varázsvilágába. Én is szeretnék olyan iskolába járni, mint a Roxfort.
Ahogy olvastam a könyvet sorra villantak be az emlékképek a magyar fordításból és a filmből is, így egész szép kis kavalkád kerekedett a fejemben. Közben megint találtam pár jelenetet és információt, amire nem számítottam volna. Ilyen volt Mógus és Piton beszélgetése a Rengetegben, valamint az a tény is, hogy Petúnia néni és Dudley eredetileg szőkék. Ami nagyon tetszett, az a világ, a humor és az a tény, hogy bármennyire is tudtam, hogy mi fog történni, egyszerűen nem tudtam nem izgulni miközben a olvastam.
Az angol nyelvezet szerintem egyszerű, főleg ha valaki már olvasta a könyvet magyarul, és tudja, mely szavak tartoznak a varázsvilághoz.
A kedvenc idézetem a 10. fejezet végén található:

There are some things you can't share without ending up liking each other, and knocking out a twelve-foot mountain troll is one of them.

Avagy magyarul:

Vannak helyzetek, amelyekben az ember akarva-akaratlan is megkedveli a másikat. Egy négyméteres hegyi trollal szembenézni - nos, ez pontosan ilyen helyzet. (Tóth Tamás Boldizsár ford. Animus, 2000)

:)
Van még egy idézet, ami nagyon tetszett. Ez egy kicsit hosszabb, és inkább csak szubjektíven értékelhető:

Hermione, however, had more on her mind than the Philosopher's Stone. She had started drawing up revision timetables and colour-coding all her notes. Harry and Ron wouldn't have minded, but she kept nagging them  to do the same.
'Hermione, the exams are ages away.'
'Ten weeks,' Hermione snapped. 'That's not ages, that's like a second to Nicholas Flamel.'
'But we're not six houndred years old,' Ron reminded her. 'Anyway, what are you revising for, you already know it all.'
'What am I revising for? Are you mad? You realise we need to pass these exams to get into second year? They're very important, I should have started studying a month ago, I don't know what's got into me...'

Mielőtt még bővebben belemennék miért is áll itt ez az idézet, itt a hivatalos magyar fordítás ugyanonnan:

A fiúkkal ellentétben Hermionének nem csak a bölsek kövén járt az esze. Pontos ismétlési tervet készített, és kidekorálta a jegyzeteit jelölőfilccel. Ez még nem is lett volna baj, de ragaszkodott hozzá, hogy Harry és Ron is kövessék a példáját.
- Nyugalom, Hermione, a vizsgákig még rengeteg idő van hátra.
- Csak tíz hét - rázta  a fejét a lány. - Az nem olyan rengeteg idő. Nicholas Flamelnek például csak perceknek tűnik.
- De mi nem vagyunk hatszáz évesek - vetette ellen Ron. - Különben is, neked fölösleges ismételni, úgyis mindent tudsz.
- Fölösleges!? Te nem vagy eszednél! Ezek nagyon fontos vizsgák! Ha megbukunk, nem mehetünk másodikba! Már egy hónapja el kellett volna kezdenem a tanulást, nem is tudom, mi ütött belém...

Azért szeretem ezt az idézetet (egyébként a tizennegyedik fejezet elejéről van), mert ez tökéletesen és pontosan olyan, mint amilyen én mindig is lenni szerettem volna. Kíváncsi, kötelességtudó és eltökélt, emellett rendkívül okos. Bármit is akartam kezdeni az életemmel - már volt jó pár variáció, de most úgy érzem megtaláltam mit szeretnék TÉNYLEG csinálni, de ez más téma - ezek a tulajdonságok mindig kellettek hozzá, csak éppen van egy baromi nagy akadályozó tényező. A lustaságom. Hát igen, ezen még valahogy át kell küzdenem magam, de ettől függetlenül nekem mindig is tetszettek az okos, széles látókörrel rendelkező emberek, Hermione Granger pedig ilyen. Főleg a könyv végére. Azt hiszem ő az egyetlen olyan szereplő, akit olyannak filmesítettek meg, mint amilyennek én képzeltem. Pontosabban, akinél ez a két kép teljesen összeolvadt olvasás kközben is.



Harry karakterére nekem örökké rá fogja nyomni a bélyegét az ötödik könyv eleje, de ez más téma. Itt még szimpatikus. A kedvenc jeleneteim azok voltak, amikor kviddicsezik. Meg ahogy kikombinálják a megfejtést. Na ő például teljesen másképp él a fejemben még mindig mint Daniel Radcliffe, pedig elég sokszor láttam a filmeket ahhoz, hogy hatással legyenek rám.

Ami Ront illeti, őt egyszerűen nem lehet nem szeretni. Fura, hogy ha jelzőt kéne találni rá, én olyan kis semmilyennek mondanám, közben jól ki voltak egyenlítve a viszonyok a bonyodalom megoldásában. Mindenki kivette a részét. Ráadásul kedvelem is, csak épp nem tudom, hogy miért. Az ő filmbeli karaktere kb félig megfelel a fejemben levőnek.

Hagridra én nem emlékeztem, hogy ennyire tájszólásban beszélt volna... Most beleolvastam a magyar verzióba. Ott nem beszélt azzal. Akkor nem én kattantam meg, viszont ez egy kicsit más színt visz a dologba.
 Ettől függetlenül természetesen őt is szeretjük :) Mert kedves és mindig csak jót akar, akármennyire, nos... furán is sülnek el néha a dolgai. :) A filmben nagyon jól el lett találva.



Malfoy útálatos az első perctől kezdve. Apuci elkényeztetett pici fia. No comment. Azt hiszem a filmes megfelelője tökéletesre sikerült.

Dumbledore itt még nem sok vizet zavar. Csak a végén jelenik meg, de ő is nagy kedvenc természetesen a maga kellemes, bölcs módján. (Amúgy a Roxfort indulóját csak ezegyszer éneklik el, vagy nekem lyukas a memóriám?)

Aztán még itt van McGalagony professzor. A tanárok közül nekem ő az abszolút kedvenc. Szigorú, és követel rendesen, de mindezek mellett igazságos is, és senki nem állíthatja róla, hogy kivételezne bárkivel is. (Na jó, talán azt az egy esetet leszámítva, de akkor teljesen jogos volt a dolog. ;)) Azt hiszem, ilyen az ideális tanár.

És akkor ejtsünk szót a sötét varázslatok kivédése tanárról is, aki, valljuk be, egy kissé szánalmas. Ráadásul rendkívül manipulálható is. És sunyi. De mivel ez egy mese, megkapja a méltó büntetését. (Hehe.)
A végére hagytam drága egyetlen Pitonunkat, akit én a hetedik kötetben kegyetlenül megkedveltem. Na nála valahogy a filmbeli énje jobban bejött, mint a regénybeli, - őt is egy kicsit másképp képzeltem el, de - Alan Rickman úgy tud nézni...  (sztárfotó)

Az olvasás után szinte rögtön megnéztem a filmet is, (mivel itthon csak úgy találtam meg és lusta voltam,) magyarul. Ehhez is van egy történetem. Mint már említettem, én moziban láttam ezt a filmet, miután a könyvet elolvastam. Azt hiszem, talán karácsonykor néztük meg. Szerintem ez volt az első olyan film, ami előtt olvastam a könyvet is, ráadásul hét éves fejjel. Hogy az mekkora trauma volt! Na nem azért, mert olyan félelmetes lett volna, hanem mert egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy ha egyszer le van írva, hogy hagyhatták ki Piton csapdáját a filmből. Hogy én mennyire fel voltam azon háborodva! :D
Persze azért így több mint tíz évvel később, szerintem ez egy jó film olyan szempontból, hogy az alaphangulat megvolt és a kulcsfontosságú történéseket, mégha kicsit sűrítve is, de szinte mind belerakták. És a magyar hangokat is nagyon eltalálták. Meg Neville-t is :D
Apropó, láttátok már ezt a DVD tokot? *.*:

Harry Potter - ezúttal angolul

Ki ne hallott volna a varázsló fiúról, akinek villám alakú sebhely díszíti a homlokát?

Azt hiszem mondhatom, hogy a Harry Potterrel nőttem fel. Gyerekként imádtam a sorozatot, és én is vártam a Roxfortos behívólevelet, mert bár biztos nem létezik, de mi van ha mégis... 

Emlékszem azon a nyáron, amikor az utolsó könyv megjelent újraolvastam a sorozatot, és mivel éppen az ötödik könyvnél tartottam, amikor Németországba mentünk nyaralni egy hétre, kétszer is sikerült kiolvasnom :) Arra is emlékszem, hogy láttam Németországban a hetedik rész angol verzióját és már alig vártam, hogy a kezembe foghassam magyarul. Igazából angolul is örültem volna neki, de amikor beleolvastam világossá vált számomra, hogy bár minden elismerésem a fordítóé, - aki tényleg zseniálisan... hát azt nem mondanám, hogy magyarította a dolgokat, mert pl a Perselus nem igazán magyar, hogy egy ismertebb példát említsek, de értitek mire gondolok,  - én bizony nem tudtam megállapítani, hogy melyik névnek mi a magyar megfelelője. Így pedig nem igazán lett volna értelme a dolognak. Aztán féléves csúszással itthon is megjelent végre a regény, és szinte ölre mentünk anyával (mint ahogy az azt megelőző két résznél is), hogy melyikünk olvassa hamarabb, mert ő szerette volna tudni, hogy én mit olvasok...

Sajnos az utolsó rész megjelenése óta nem igazán olvasgattam a regényeket, valahogy mindig volt más dolgom, így azt a részt szerintem csak egyszer sikerült elolvasnom, pedig már régóta tervben volt az újraolvasás.

Aztán megláttam az egyik barátnőmnél a Harry Potter és a filozófia c. könyvet (amit ezúton is ajánlok mindenkinek, aki szeret elgondolkozni bizonyos dolgokon, mint például az élet a halál után, ha valami a fejünkben történik az mennyire valóságos, a feminizmus kérdéséről és még sorolhatnám. A könyv nagyon jó kiindulópont lehet ezekhez, és ha kedvet kapunk hozzá, bőséges forrásanyaggal is ellát). Aztán megláttam a Libriben a Bloomsbury 2010-es angol Harry Potter kiadását, és már biztos voltam benne, hogy valahogy megoldom, hogy angolul elolvassam ezt a sorozatot. Aztán megtaláltam a könyvtárban az első részt és belevágtam. Az első részen már túl vagyok, sőt a második résznek is már a felénél járok, és szeretnék magamnak emlékeztetőül írni róluk, úgyhogy a következő bejegyzések erről fognak szólni.

Addig is a Bloomsbury borítóján felbuzdulva kicsit kutattam a neten a Harry Potter borítók után, és nézzétek milyen gyöngyszemeket találtam:

Én ezeket látom a leggyakrabban, és a hetedik rész is így jelent meg először (vagy legalábbis Németországon és Magyarországon én ezt a verziót láttam). Őszintén szólva nekem ezek nem igazán tetszenek, habár a lényeget mindenképpen megragadják (, legalábbis a 3., 5. és 6. részben.) Talán a hatodik borítója tetszik a legjobban.

Aztán itt vannak még a magyar borítók angolul : 

(Valaki esetleg meg tudná mondani, hogy miért lett Sorcerer's Stone a Philosopher's Stone-ból?)

Én most komolyan elgondolkoztam rajta, hogy a borítókat szeretem-e vagy inkább a könyveket (mármint hogy azért nem zavar, hogy ilyen a HP könyvek magyar borítója,  - mert általában nem igazán vagyok oda az ilyen dolgokért - mert amikor kb hétévesen először kezdtem bele, akkor ez még baromira nem érdekelt), és arra jutottam, hogy bár vannak köztük jól sikerültek - itt is az 5. és a 6. rész lett a legjobb szerintem - azért nem ezek lesznek a kedvenceim ha a borítók közül kell választanom, de mindenképpen a szívemhez nőttek. :)

Találtam egy igen tetszetős holland kiadást is:

 Ez azt hiszem az egyszerű, de nagyszerű kategória. Mondjuk az elsőn a felhőket nem egészen értem, de mindegy.

Pedig már kezdtek megtetszeni a német borítók (más könyveknél. Általában nagyon eltérnek az eredetitől és nagyon szép kivitelezésűek), de ez (fentebb) nekem nem jön be. Nem túl szimpi az a fiú a borítón...

Ez viszont már annál inkább:  

Mondjuk inkább csak esztétikailag mint tartalmilag. Úgy csak az 1., 6. és 7. tetszik. A Hatodik a legjobban. Mondjuk a 7. is eléggé el van találva az őzsutával... De hogy a 2.-nál a kígyó akart a baziliszkusz lenni? A negyediknél meg az a gyík a sárkány? Az ötödiken szereplő sasról már ne is beszéljünk. Gondolom a vöröses tónus főnixxé (van ilyen szó? És ha igen, akkor így írják?) akarta tenni. Vagy én értek nagyon félre valamit?

Itt egy másik angolnyelvű kiadás:

Na ez nekem nagyon tetszik. És itt is a 6. a kedvencem, de a 3. is nagyon jó.

Most pedig jöjjön két francia kiadás:

Ez sem tetszik annyira. Talán még a 7. rész elmegy. Viszont itt is a lényeg van ábrázolva (mondjuk a negyedik rész úgy néz ki mintha sárkányokat eregetnének...)

Ezek a 2011-es kiadások viszont...:

 A kedvenceim a 2., a 6. és a 7. Szerintem mindegyik borító illik a benne rejlő történethez.

Most pedig jöjjön a tömör gyönyör dánul, idei, 2012-es kiadásban:

Ráadásul (itt ugyan szerintem nem kivehető, de higyjétek el nekem,) a háttérben azok a sárga csíkocskák kicsi villámok. Azt hiszem ez a kiadás viszi a prímet eddig.

És most (dobpergés) a borítók, amik miatt ez a post megszületett:

Nem is tudnám megmondani, hogy pontosan mi fogott meg bennük, de az biztos, hogy szerintem gyönyörűek, ráadásul illenek a történetekbez, és a hátoldalukon is van egy odakapcsolódó grafika. 

Az elkövetőt Clare Melinsky-nek hívják.

Egyszerűen imádom. 

Könyvmoly párbaj

 Az előző turnusban nem jött össze, hogy elolvassam a könyveket, amiket kijelöltem magam számára, de most azt hiszem sikerülni fog, mert őszintén szólva eléggé el vagyok maradva az itthon fellelhető könyvek olvasásával, éppen ezért csak olyanokkal neveztem, ami szó szerint karnyújtásnyira van.
Most is a maximális könyvszámmal indulok (ami nem tudom, hogy mennyire ésszerű ha azt vesszük, hogy legutóbb sem sikerült teljesíteni, dehát aki nem mer nem nyer, nem igaz? :) ), ami 11-et jelent úgy, hogy a tizenegyediket menet közben lehet eldönteni.

Tehát az A listám:
1. Jane Austen: Mansfield Park
2. Benedek Szabolcs: A vérgróf
3. Delphine de Vigan: No és Én
4. Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz
5. Jack London: The Call of the Wild/ White Fang
6. Karinthy Ferenc: Budapesti ősz
7. Kertész Imre: Sorstalanság
8. Thomas Hardy: Egy tiszta nő
9. Simon Tamás: Vérmacska
10. Ottlik Géza: Iskola a határon


És a pótlista, amiből válogathatok:
1. Jay Asher: Tizenhárom okom volt...
2. Francois Lelord: Hector utazása, avagy a boldogság nyomában
3. Alex Flinn: Csók pont jókor
4. Raana Raas: Csodaidők 3. - Árulás
5. Raana Raas: Csodaidők 4. - Hazatérők
6. Raana Raas: Időcsodák 1. - Elágazó utak
7. Simon Tamás: Vérmacska 2.
8. Gaston Leroux: Az operaház fantomja
9. James Joyce: Ulysses
10. Richard Castle: Hőhullám


Most, hogy így nézem, szerintem több van a 2. listában, amit tényleg el szeretnék olvasni. XD Hmmm... Azért megpróbálkozom inkább az első listán szereplő könyvekkel. Azok többségében régebbóta csücsülnek itthon.

Raana Raas: Csodaidők 1. - Az ogfák vöröse

Miért kezdtem el olvasni? Nos, igazából már korábban is hallottam róla, meg tetszett a fülszöveg, meg magyar írótól van, és kíváncsi voltam, hogy a kortárs magyar hogyan is ír (nem szépirodalmat). Aztán egy akcióban 1000 Ft-ért lehetett a keménykötésű könyvet beszerezni (ami egy tetralógia első része), és úgy gondoltam, hogy beruházok. Egyáltalán nem bántam meg, és mar a második könyv is útban van felém (remélhetőleg) :)

Tartalom:
A 3900-as években járunk, ahol az emberek már több bolygót, sőt, több naprendszert is meghódítottak, de a technikai vívmányokon kívül nem sok minden változott. Ugyanúgy vannak felelőtlen szülők, tisztségviselők, politikusok, ütközések az eltérő kultúrák között, előítéletek és hagyományok, sőt, még a Biblia egy magyarázatokkal bővített változata (Bokra) is megtalálható benne. Ebben a világban él Judy, a 11 éves kislány, aki részeges anyja miatt árvaházba kerül, Giin Raas, a niesi safír, aki szeretné, ha a káveniek újra fontolóra vennék azoknak az ügyét, akik kiszakadtak, de vissza szeretnének térni, és Yaan Raas, aki zsarnok apja és a nyomasztó niesi hagyományok elől a külvilágba menekül. Ezen a három emberen keresztül ismerkedünk meg az akkori világgal, és leszünk olyan események részeseivé, amik magukkal ragadnak, és egy új korszakot vetítenek előre.

Ami nagyon tetszett a történetben, az a hármas nézőpont, amit sikerült úgy megoldani, hogy ne legyen zavaró a váltás, és ne kelljen ugyanazt a részt kétszer elolvasnunk, ha két szereplő véletlenül találkozik. Aztán ott van még a jövőbeli világ, ami mint ahogy azt fentebb is írtam nem sokban különbözik a mienktől. Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy hogyan vélekednek a niesiekről azok, akik nem ismerik őket, és milyenek is ők valójában.
Továbbá az ember megint nem hazudtolja meg önmagát. Már kétszáz éve béke van, stagnálás, így nem tud nyugton maradni, és háborúzni akar, legalábbis előbb-utóbb minden jel erre mutat. És megint megjelenik az "egyesítsük a világot, és legyen mindenki egyenlő" eszmény. Kíváncsi vagyok, ezúttal hogyan fog végződni a kísérlet.

Judy karaktere az elejétől fogva tetszett. Érdekes volt látni, hogy egy kis motiváció, és az, hogy az embert elismerik mennyit tud lendíteni az érdeklődésén. Nem hiszem, hogy én erre képes lettem volna. Viszont mivel ő megtapasztalta, hogy milyen az, ha az ember senkinek sem kell, ezért amikor végre családba kerül képes megbecsülni azt.
Giin engem egy kicsit Fülöp perjelre emlékeztetett Ken Follett A katedrális c. regényéből. Ő is tipikusan az az ember, akire az emberek felnéznek, mégsem él vissza a hatalmával, nem szereti magát másoktól megkülönböztetni, és magától értetődőnek tarja (még ha nehéznek találja is), hogy a hibáiért vállalja a felelősséget, és ha tévedett, akkor beismerje azt. Ráadásul ezt nem is tartja olyan nagy dolognak, mint ahogy azzal sincs szerintem tisztában, hogy a vitája a kiszakítottakért mennyi embernek segített visszatérni a családjához.
Yaan volt az, akit hármójuk közül a legkevésbé tudtam megkedvelni. Nekem ő valahogy túl makacs és naiv volt, a korához képest gyerekesen viselkedett. Lehet, hogy ez az apjának köszönhető, meg annak, hogy egész életében megmondták neki, hogy mit csináljon, de ettől még nincs mentsége arra, amit a könyvben elkövet a családja ellen, még ha nem is közvetlenül. Főleg úgy, hogy közvetlen következményei lesznek, amiket előbb-utóbb (gondolom majd a következő könyvben) meg kell majd tudnia. Az tetszett, hogy kiállt a két kiszakadt mellett, amikor egy csapat megtámadta őket, de amúgy nagyon manipulálható. Talán azért sem volt annyira szimpatikus, mert egyrészt mi ugye a dolog másik oldalát is látjuk, másrészt tőlem elég távol áll ez az elvakult "csak egy igazság van és az az enyém/mienk" hozzáállás. Értem én, hogy elvakítja a családja iránt érzett düh, de ez még nem ok arra, hogy ártatlan emberek halála után ne kezdjen el azon gondolkozni, hogy valami nincs rendben. Pontosabban elkezd gondolkozni, de megelégszik azzal a válasszal, hogy "az ember nem azzal dolgozik együtt, akivel szeretne, hanem akivel tud". (Ja, akkor az mindjárt más)
A könyv folyamán lassan az egész Raas családdal megismerkedünk, akik közül a legtöbbjüket nagyon megkedveltem, főleg a mindig vidám Ronent, Giin anyját, Malint, Riont, a sakkmestert és Rengi papát. Jó is lehet ilyen nagy családban élni (már persze ha van egy szobád, ahova idővel elvonulhatsz).
A külsősök közül én Brendont kedveltem meg leginkább. Egyrészt, mert befogadta Yaant, másrészt pedig mert pontosan tisztában volt azzal, hogy milyen is ő. Valahogy rá nem tudtam haragudni azért, mert embert ölt. (Ez így most hülyén hangzott, de tényleg.)
Amire nagyon kíváncsi lennék, az Judy és Yaan találkozása. Valamikor csak összefutnak...

A családfa az elején sokat segített, és miután rájöttem, hogy mivel az új szavak nincsenek megmagyarázva, ezért valószínű, hogy a hátán van egy Kislexikon (tényleg volt), teljesen érthető volt az egész. Az elején, amikor megláttam az idegenül (mint később kiderült, niesiül) írt idézetet, egy pillanatra Tolkien jutott az eszembe, meg a tünde nyelv (nem mintha olvastam volna, de tervezem).  (Mert, ahogy a magyar tanárom is mondta: minden mindennel összefügg XD)

És most egy kis SPOILER

Ami még nagyon tetszett a könyvben, az Judy és Giin kapcsolatának a fejlődése. Az elején, amikor félreértették egymást (pontosabban nem tudták a másikat megérteni), akkor attól féltem, hogy ez még el fog tartani egy darabig és a büszkeségük, vagy valami mindig meg fogja akadályozni, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Hát, szó mi szó kellett hozzá egy katasztrófa, hogy igazzá váljon a közhely, miszerint: Addig nem tudja az ember, hogy mije van, amíg el nem veszíti. Itt szerencsére elég az is, hogy majdnem elveszítse, de ez csak a végső lökést adja meg, mert addigra már közelebb kerülnek egymáshoz. Ez a lassan kibontakozó apa-lánya kapcsolat volt a kedvenc történet szálam.
Innentől NAGYON SPOILER 
Természetesen, mivel háború van készülőben, és a terrorista csoportok is tevékenyek, ezért áldozatok is vannak. És persze pont azok, akiket az ember a legjobban megkedvelt. Jó, hogy a történet nem előbb kezdődik, mert Lennen halála az elején pontosan ilyen lett volna szerintem, viszont Ronen halálánál komolyan elsírtam magam. Miért pont ő(k)? Remélem Yaan hamarosan megtudja, hogy kire is vonatkozott az "elsőszülött fiú", és elgondolkodik azon, amit csinál.
(Közben, ahogy a családfát néztem eszembe ötlött, hogy ki volt, aki együtt született Giinnel. Shee (Sheymon) Martyn. Hogy mik ki nem derülnek...)

SPOILER vége.

És persze néhány idézet:

"Az emberi történelem a háborúk története."

"Boora ka-gila sas¸es 

Aki gyűlöl, gyilkos"

"Döntéseink mutatják meg, kik vagyunk. Amennyiben ez a mutató csalóka lenne, döntéseinkhez való viszonyunk árulkodik rólunk. Aki saját döntései mellett képtelen kiállni, életét vesztegeti el, álmait szórja a szélbe."

"Aki a múltat tagadja, az életet tagadja, s aki a múltat átírja, a jövőt lopja meg."

"Sötétkék köntöse a sok év gyakorlásnak köszönhetően elegánsan lebbent utána."

„Ne várd, hogy a dolgoknak értelme legyen. Adj nekik értelmet te magad.” – idézte Shoon a Bokrából a hitről szóló paat egy mandisát. 

[…] 

– „Vagy megtalálod a magad értelmét, vagy Isten sem tud számodra magyarázatot szolgáltatni”.

"– (…) Milyen nagy szerencse lenne a Raas családnak: beházasodni egy élelmiszeripari konszernbe! Most még csak építkezünk, bányászunk, és járműveket gyártunk. De képzeld el, aha mindezek mellé még az élelem is a mi kezünkben koncentrálódna! Sakkban tartanánk az egész Kaveni Nagytanácsot! – Ronen karjait szétcsapva hangosan szónokolt egy népvezér stílusában – Miénk lenne minden hatalom! 

(…) Aztán átváltott Rengi papa stílusára, s hadarva folytatta, ahogy az öreg tette mindig, ha valamin felidegesítette magát. 

– Yaan, ez nonszensz! Romlott tojásokkal nem lehet sakkban tartani a világot!"

Most egy kis áradozás a Könyvről: Olyan jó volt végre új, keménykötésű könyvet olvasni. *magához öleli* Ráadásul az ifjúsági könyveim nag részét az Animus kiadó adta ki *sóhaj* De rég is volt...
Azt hiszem, már kezdem érteni, miért nem olvastam eddig sorozatokat... Mert túlságosan tetszenek ahhoz, hogy ne érezzek késztetést minden egyes kötet megvásárlására. (Na persze,, azért ilyen sorozatok nyugodtan jöhetnek még :D)

Értékelés: 5/5
Kedvenc szereplő: Giin,
Ami tetszett: az egész világ, az írásmód, a több szemszög, a 3D sakk, idézetek a Bokrából
Kedvenc cselekményszál: Judy-Giin

A Raana Raas álnév Görgey Etelkát rejt, aki 1974-ben született magyar író, teológus, lelkész. A Csodaidők először az interneten látott napvilágot, majd az első két kötet az Animus kiadó gondozásában is megjelent. A tetralógia fennmaradó két kötetét a Shremeya Kft. adta ki.
Interjú a szerzővel: http://leara.wordpress.com/2010/12/10/interju-gorgey-etelkaval/

Az Operaház fantomja

Ki ne hallott volna az Operaház Fantomjáról, aki a Párizsi Operaház falai között tanyázik? Ha mással nem, egy feldolgozással vagy utalással már biztosan mindenki összefutott. 

A történet egy aukción veszi kezdetét, ahol az Operaház régi tárgyait árverezik el, harminc évvel annak bezárása után, majd amikor a csillárra kerül a sor, hirtelen megelevenedik előttünk a múlt, teljes pompájában. 
A leköszönő igazgató két utódjának a kezébe helyezi az irányítást, akik nem hajlandóak a Fantomnak megadni a jussát, és teljesíteni a parancsait, ezért ő különböző módokon (eleinte finoman, aztán egyre erőszakosabban) próbálja éreztetni, hogy őt nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Természetesen az Operaház nélkülözhetetlen tagja az öntelt Primadonna és a tehetséges kórista, aki alkalmat kap hangjának megmutatására. Féltékenység, ármány, szerelem, és mindennek középpontjában a mélyben rejtőzködő rém, aki meg akarja kaparintani a lányt a "szőke herceg", azaz Vicomte de Chagny(, az Operaház támogatójának) karjaiból.

Még mielőtt rátérnénk a lényegre, egy kis bevezető:
Szeretek színházba járni. Látogatásaim ezekben az intézményekben akkor sűrűsödtek meg, amikor középiskolába kerültem. Az osztályfőnököm állandóan szervezett nekünk ilyen programokat, amiket hol értettem, hol nem, attól függően, hogy mennyire volt modern vagy elvont az adott darab.
Aztán anya vett nekünk bérletet a Víg színházba. Ezeket a darabokat szinte kivétel nélkül imádtam. Két évig voltunk ott bérletesek, majd tavaly az Operett Színházhoz pártoltunk át. Nagyon sok élménnyel gazdagodtam, és még van rengeteg darab, amit meg szeretnék nézni. 
Tavaly januárban sikerült egy háromalkalmas kedvezményes bérletet szerezni a Madách Színházba. Az első darab a repertoárban az Anna Karenina volt. Az volt az első olyan előadás amin láttam, hogy a közönség tényleg állva tapsol (nem véletlenül). Akkor gondolkodtam el először azon, hogy milyen nehéz is valami olyanról hosszasan beszélni, ami ennyire jó volt. Egyszerűen nem találtam rá szavakat. A díszlet ötletes volt és remek, a szereplők érthetően énekeltek minden egyes szót, én pedig nem értettem, hogy Anna (Polyák Lilla) miért választja azt a nyálmájer Vronszkijt Karenin (Sasvári Sándor) helyett. (az a hang... Imádom! Aztán elolvastam a könyvet, és megértettem, de na.) Azóta is az a véleményem, hogy a Madách az első a színházak között, idén pedig sikerült újra bérlethez jutnom, ami ezúttal a Madáchba szól.


Az első előadás Az Operaház Fantomja volt. A fent leírtak miatt már nagyon vártam, emellett láttam az ebből készült filmet is (angolul), ami nagyon tetszett. Ehhez képest egy kicsit csalódott vagyok, de vegyük először a jó dolgokat: 
A színpadképek ismét remekek voltak, na meg ahogy az egész előadás elindul, ahogy visszatérünk az Operaház hőskorába, az iszonyúan tetszett. A Christine-t alakító Mahó Andrea hangjától többször is megborzongtam. (A kedvencem a temetőbeli szólója lett, amitől sikerült meg is hatódnom.)
Ami viszont a többieket illeti... A Fantom valahogy nekem az elején úgy tűnt, hogy nem találja a hangját. (Közben megnéztem most egy videót Csengery Attilával, és rájöttem, hogy ő így énekel alap esetben, úgyhogy valószínűleg csak az én fülemet bántja^^' (Ezek szerint fura egy zenei hallásom van...) )Valahogy most Homonnay sem tetszett annyira, pedig őt múgy imádom. E mellett volt két olyan jelenet, ahol hatan énekelnek három félét. Ebből maximum az egyiket lehetett kivenni, pedig én kíváncsi lettem volna a másik két szólamra is. 
Aztán a második felvonásban, a Don Juanban valahogy mindenki magára talált, még kedves fantomunk is, így az előadás végén elégedetten távoztam. 
Ami még nagyon tetszett, az a fordítása a daloknak, és a zene. (Gondolom a Fantom dalát mindenki hallotta már:)) A zeneszerző zsenialitása, hogy a dallamokkal állandóan visszautal, többször is felhasznál egy-egy hangsort. 
Ami más volt a filmhez képest, az egyrészt a szimpátia, amit itt csak a vége felé kezdtem a fantom irányába érezni (nem tudom, hogy ez vajon mennyire függ össze az énekteljesítményével...), és végig a Vicomte-nak szurkoltam. A másik pedig, hogy a történet nem a jelenben, hanem a múltban fejeződik be, ami azért jó, mert közvetlenül a megnyugtató vég után vagyunk. A filmben olyan szép keretet adott a történetnek, hogy vissza-visszatértünk a jelenbe, de persze ezt színpadon elég nehezen lehetett volna megoldani. Végül jó volt ez így:) 
Összességében tetszett a darab, örülök, hogy sikerült megtekinteni.


Szereposztás:
Az Operaház Fantomja: Csengeri Attila

Christine Daaé: Mahó Andrea

Raoul, Vicomte de Chagny: Homonnay Zsolt

Carlotta Giudicelli, operaénekesnő: Pelle Erzsébet

Umberto Piangi, operaénekes: Rozsos István

Monsieru André, operaigazgató: Barát Attila

Monsieur Firmin, operaigazgató: Galbenisz Tomasz

Madame Giry, balettmester: Bencze Ilona

Meg Giry, a lánya, balettáncosnő: Lóránt Enikő

Joseph Bouquet, zsinórmester: Vikidál Gyula

Monsieur Reyer, korrepetítor: Bognár Zsolt

Monsieur Lefevre, az Operaház leköszönő igazgatója: Koltai János

Árverési kikiáltó: Pusztaszeri Kornél

Rendező: Szirtes Tamás

Díszlettervező: Kentaur

Koreográfus: Seregi László

Jelmeztervező: Vágó Nelly

Zene: Andrew Lloyd Webber

Fordította: Galambos Attila

Gaston Leraux: Az Operaház Fantomja c. regény alapján

Megnéztem: 2012. január 23. 

Rendezés: 4,5/5

Szöveg: 4,5/5

Koreográfia: 4/5

Az egész: 4/5

Stephen King: A ragyogás

Oldalszám: 471
Fordító: Prekop Gabriella
Kiadás éve: 1986
Eredeti megjelenés: 1977
Eredeti cím: The Shining


Mi vett rá, hogy elolvassam? Hát, a dolog összetett. Először is még soha nem olvastam Kingtől, így gondoltam kipróbálhatnám, meg aztán volt egy molyos esemény is, végül pedig rájöttem, hogy itthon is megvan, úgyhogy nekivágtam.

Tartalom:

A Panoráma egy hányatott sorsú szálloda, amit télre elzár a hó a külvilágtól. Ide kerül téli gondnokként Jack Torrance, a volt angoltanár és író feleségével, Wendyvel és különleges megérző képességekkel (más néven ragyogással) megáldott fiával, Dannyvel együtt, ám hamarosan rá kell ébredniük, hogy a hellyel nincs minden rendben. Mert ahogy a szálloda állandó gondnoka is mondja: "Minden nagy szállodának van kísértete. Hogy miért? A fenébe is, az emberek jönnek-mennek…"

Nem mondhatnám, hogy Stephen King a kedvenc írómmá lépett elő (azt hiszem a horror nem az én műfajom), de minden kétséget kizáróan el kell ismernem, hogy "tud valamit". A történet hátborzongató, ugyanakkor mindegyik szereplővel (még ha nem is azonosulni, de) szimpatizálni tudtam.

Danny, az ötéves kisfiú néha jóval érettebben viselkedik a koránál, valószínűleg azért mert a ragyogás révén sokkal több mindent hallott és érzett a világból, mint a hasonlókorú gyerekek, ugyanakkor még mindig szüksége van a szülei támogatására és szeretetére, sokkal könnyebben megijed, és enged annak a titokzatos csábításnak is, amit úgy hívnak: kíváncsiság.

Jack, az apa története tényleg tragikus. Látjuk, ahogy a szálloda lassan de biztosan becsúszik a tudatába és idővel olyan dolgokra veszi rá, amikre még álmában sem gondolt volna. Ahogy olvastam a hadakozását az italra való vággyal, azt hiszem egy kicsit át tudtam érezni a szenvedélybetegek problémáját, a történet végén pedig megható látni, hogy minden kívülről jövő befolyásolás és inger ellenére valahol mélyen tudatában van annak, hogy (mennyire) szereti a fiát.

Azt hiszem Wendy, az anya szerepe volt a leghányatottabb. Őrá valahogy nincs akkora hatással a szálloda, mint a két fiúra, ezért sokáig nem érti, hogy mi folyik körülötte, mindenesetre próbálja megóvni Dannyt, még ha nem is tudja pontosan, hogy mitől. Ő az egyetlen, aki végig önmaga tud maradni, bármilyen fájdalmas is legyen ez.

Érdemes még szót ejteni Hallorannról, a szálloda szakácsáról, akinek szintén van ragyogásra, és aki még a napfényes Floridából is képes visszaindulni, hogy mentse a menthetőt, és ez volt az, amit nagyon szerettem a könyvben. A szeretetet. Ahogy próbálják egymást átsegíteni a nehéz helyzeteken annak ellenére, hogy vannak igencsak keserű pillanataik.

Azt tudni kell rólam, hogy volt egy év, amikor szinte csak fanfic-eket olvastam, valószínűleg ezért is tudom értékelni, ha egy író tud (helyesen) írni, tud élvezhetően és értelmesen fogalmazni, és megtalálja a helyes arányt a leírások, meg a párbeszédek között. Stephen King is ilyen. Azt nem mondanám, hogy élvezet olvasni a könyvet, hiszen a (pszicho)horrornak éppen az a lényege, hogy rettegjünk és borzongjunk, görcsöljön a hasunk(, de ezek ellenére mégse tudjuk letenni a könyvet, mint amikor a filmben egy félelmetes részhez érünk és ösztönösen eltakarjuk a szemünket a kezünkkel, de azért csak átkukucskálunk rajta). Ezt a hatást pedig nálam tökéletesen elérte a könyv.

Kedvenc idézeteim a könyvből:


"Hirtelen, villanásszerűen, ami néha megesett Dannyvel, felfogta az asszony gondolatát, egy gondolatot, amely átúszott a zsúfolt helyeket jellemző, halk, kusza, érzelmekből és színekből összeálló zsivaj felett.
(szeretnék a nadrágjába bújni)
Danny a homlokát ráncolva figyelte, hogyan rakodják be a boyok a bőröndöket a csomagtartóba. Az asszony éles pillantással nézte a szürke egyenruhás férfit, aki a rakodásra felügyelt. Mit akarhat annak a férfinak a nadrágjával? Lehet, hogy még abban a hosszú bundában is fázik? És ha annyira fázik, akkor miért nem veszi föl a saját nadrágját? Az ő anyukája is szinte egész télen nadrágban jár."

"Lágy, déli akcentussal beszélt, és sokat nevetett, olyankor kivillant a fogsora, amely túlságosan fehér és egyenletes volt – csakis 1950-es évjáratú Sears és Roebuck fogsor lehetett"

"(remekül érzem magam, bár te is itt félnél)"

"Itt eggyé olvadt minden idő."

Stephen King 1947-ben látta meg a napvilágot, az amerikai Maine-ben. Már gyerekként is írt történeteket. Első novellája 1967-ben jelent meg, majd 1973-ban a Carrie című első regénye is napvilágot látott, az író sikere azóta töretlen, a horror koronázatlan királyaként emlegetik, habár nem csak ilyen témájú könyveket írt.
A ragyogás 1977-ben jelent meg, és azonnal bestseller lett, majd három évvel később meg is filmesítették Jack Nicholson főszereplésével, majd 1997-ben egy háromrészes minisorozat is készült belőle.

Suzanne Collins: Mockingjay (A kiválasztott)

Kiadó: Scholastic (Magyarul az Agave adta ki 2011-ben)

Kiadás éve: 2010

Oldalszám: 392

Erre a könyvre már nagyon vártam. Az éhezők viadala trilógia már az első kötetével meghódított magának. Egyedi volt a világfelépítés, és volt valami benne, amitől nem tudtam letenni a könyvet. A második rész is tartotta a színvonalat, és most végre tudom a történet végét is.

A kiválasztottban elég érzékletesen megjelennek a háború, a nagyobb megrázkódtatások következményei. A szereplők sokszor nem tudnak megbirkózni az érzelmi sokkokkal, amivel a - most már nem is annyira elkeseredett és reménytelen - harc jár a Capitoliummal szemben. Végre megtudjuk, hogy mi történt a Sötét Napokban a 13. körzettel, és kapunk némi utalást is arról, hogy hogyan jutott a világ oda, ahol tart, habár ezzel kapcsolatban nem kapunk bővebb felvilágosítást, de ez valahogy nem is hiányzott.

A történet pár héttel az előző könyv befejezése után folytatódik. Katniss már meggyógyult - legalábbis testben -, és megtudjuk, hogy mi is történt pontosan a 12. körzettel, ami - mint az előző kötet végén kiderült, - hamuvá vált. Katniss eleinte bizonytalan a jövőjét illetően, de végül elfogadja, hogy ő legyen a "Kiválasztott", a felkelés arca, ám ez nem olyan egyszerű. A 13. körzet csak az arcát akarja, hogy "kampányolhassanak" a Capitolium ellen. Ahogy Collins leírja az összevágott anyagot, amit végül levetítenek, végig arra gondoltam, hogy bár tartanánk már ott, hogy ezt filmen is lehessen látni, ám egyenlőre ez még elég messze van. Mindenesetre ahogy a háború egyre előrébb halad, úgy egyre veszélyesebb lesz, nem is beszélve arról, hogy Peeta a Capitolium fogságába esett, így Katnissnek az ő szenvedésével is szembe kell néznie a háború viszontagságai mellett.

Peeta ezúttal is hozza a formáját, legalábbis az elején. Próbálja megvédeni Katnisst mindenáron, ám a Capitoliumból, ahol egyértelműen eszközként használják, nem sokat tehet. Mégis sikerül a lázadóknak segítenie, ám ezért később mindenki súlyos árat fizet.

Gale az a szereplő, aki eddig is gyűlölte a Capitoliumot, most pedig, hogy tehet is ellene, aktív részesévé válik az eseményeknek, és képes ugyanolyan brutalitásra az ellenséggel szemben, mint amilyet ők tanúsítottak a körzetek ellen.

Primet, Katniss húgát nagyon megkedveltem. Az elmúlt két év szemmelláthatóan felnőtté tette. Jó volt tudni, hogy van Katniss mellett valaki, aki feltétlenül szereti, és aki képes az ellenség szemével látni.

Snow elnök igencsak ért a manipulációhoz, és mások tönkretételéhez. Valahogy a végén az a fordulat a részéről nekem nem volt túl hihető, ha figyelembe vesszük, hogy addig mit meg nem tett azért, hogy a hatalmát megtartsa, ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy nem csak manipulálni akarta Katnisst, mert volt abban ráció amit mondott.

A könyv ismét tele volt váratlan fordulatokkal, egy kis szerelemmel, kétségekkel, és az én ízlésemhez képest ezúttal túl sok szereplő halálával.

Ami a legjobban tetszett az a könyv elején levetített promók, Finnick szerelme, és a dalok. Főleg az, amit Katniss még az apjától tanult.

A másik dolog, amit kifejezetten értékeltem, az az, ahogy a két fél megpróbálja a tömeget manipulálni. Valahogy mindig is érdekesnek találtam, hogy az ember mennyire manipulálható a reklámok, vagy akár a kampányok által. Most is az a lényeg, hogy a képernyőn jól mutasson a dolog, hogy "meggyőző" legyen.

A vége is életszerű volt. Akik túlélték, azok sem élték túl egészen. Katnissen keresztül ráláthatunk, hogy vannak olyan dolgok, amiken nem lehet túllépni, egy háború emléke nem fog elhalványulni azokban, akik átélték.

Kedvenc idézetek a könyvből:

"Some walks you have to take alone."

"They more than do their work, they take pride in it. Like Cinna."

"They'll either want to kill you, kiss you, or be you."

"Well, don't expect us to be too impressed. We just saw Finnick Odair in his underwear."

„I'm not their slave,” the man mutters.

„I am,” I say. "That's why I killed Cato… and he killed Thresh… and he killed Clove… and she tried to kill me. It just goes around and around, and who wins?

Not us. Not the districts. Always the Capitol. But I'm tired of being a piece in their Games."

“You're not afraid I'll kill you tonight?"

"Like I couldn't take you.”

"My mother just wanted me to forget it. So, of course, every word was immediately, irrevocably branded into my brain."

Are you, are you

Coming to the tree

Where they strung up a man they say murdered three.

Strange things did happen here

No stranger would it be

If we met up at midnight in the hanging tree.

Are you, are you

Coming to the tree

Where the dead man called out for his love to flee.

Strange things did happen here

No stranger would it be

If we met up at midnight in the hanging tree.

Are you, are you

Coming to the tree

Where I told you to run, so we'd both be free.

Strange things did happen here

No stranger would it be

If we met up at midnight in the hanging tree

Are you, are you

Coming to the tree

Wear a necklace of rope, side by side with me.

Strange things did happen here

No stranger would it be

If we met up at midnight in the hanging tree.

Suzanne Collins 1963-ban született az USa-ban, Connecticutban. Eleinte gyerekeknek írt

televíziós műsorokat, ám ezzel

felhagyott a 2000-es évek elején, amikor megjelent első könyve, a Gregor, the Overlander, ami egy ötkötetes sorozattá nőtte ki magát. Az éhezők viadala 2008-ban került a könyvespolcokra, és több mint hatvan hétig volt fenn a New York Times best-seller listáin. 2009-ben vásárolták meg a filmesítés jogát, amihez 2011-ben kezdődött a szereplőválogatás. A film 2012 március 22-én kerül a magyar mozikba.

Ken Follett: A katedrális

Kiadó: Gabó

Kiadás éve: 1989

Fordította: Kézdy Beatrix, Recski Ágnes, Szabó Mária, Szíjj Zsuzsanna

Oldalszám: 1022

Ez a könyv úgy került a kezembe, hogy annyit tudtam róla: híres és történelmi kalandregény. Meg persze a cím alapján valószínűleg egy katedrálisról szól. Amit először észrevesz az ember egy ilyen könyvön az a mérete, illetve, hogy pontosabbak legyünk, a vastagsága. Én személy szerint nem vagyok oda a rizsáért, ha valamiről beszélni kell, akkor összefoglalom két mondatban. Nem szeretem, ha valaki mellébeszél, itt azonban ilyenről szó sem volt. Nem voltak unalmas leírások, mindenről épp elég ismeretet szereztem ahhoz, hogy megértsem: mi miért történik, milyen is ez a XII. századi Anglia, de nem vitte túlzásba és magyarázott az unalomig. Igazság szerint néha pont ezt hiányoltam néha, mert a katedrális építésének a magyarázásakor egy pár építészeti szakkifejezést megmagyarázhatott volna, de ettől eltekintve tetszett a stílus, ahogy íródott.

A történetnek nem volt egy folyamatos főszereplője, a nézőpont és a fókuszban levő személy folyamatosan változott, épp ezért úgy döntöttem, hogy a fontosabb szereplőkről írok véleményt.

Tamás mesterrel találkozunk először az epilógus után. Az ő karaktere nekem nagyon tetszett. A szakmájához nagyon értő építész, aki törődik a családjával és szereti a feleségét, meg a gyerekeit, igaz kicsit elfogult velük szemben. Szeretnék majd (ha lesz) úgy érteni a szakmámhoz, mint ő, és olyan határozottan képviselni magam, ahogy ő tette.

Alfréd Tamás mester nagyobbik fia, aki eleinte "csak" "kissé" erőszakos, ám a későbbiekben olyan mély rosszindulatot és gyűlöletet tanúsít, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Szerencséje van, hogy olyan az apja amilyen, mert különben nem hiszem, hogy tudott volna bármit is kezdeni magával.

Ilona egy meglehetősen szabadszellemű asszony, aki fittyet hány minden szabályra és követelményre. Ő Tamás második felesége. Igazi vadóc, aki nem törődik az egyház

rendjével. A viselkedése érthető, de valahogy őt nem tudtam annyira megkedvelni.

Jancsi Ilona fia, a csodagyerek, aki tud írni meg olvasni az anyjának köszönhetően - akit az apácák megtanítottak -, és aki minden iránt érdeklődik. Idővel ő is főszereplővé növi ki magát, teljes joggal, és az apja családjának a keresésére indul, akikről semmit nem tud. A történet végén választ kapunk minden ezzel kapcsolatos kérdésre, amik végig ott vannak a könyvben kimondatlanul.

Fülöp a másik kedvencem Tamás mellett. Ő ugyan egyházi ember, mégis racionálisan gondolkodik, hiszen ahogy egykori tanítója mondta: "Imádkozz csodákért, de ültess káposztát!" Az ő elszántsága és akaratereje nélkül soha nem épülhetne fel a kingsbridge-i katedrális. Tűzön-vízen keresztülmegy a cél érdekében, és ennek során akaratlanul olyan ádáz ellenségeket szerez mint Waleran püspök, vagy William Hamleigh.

Waleran püspököt igazából nem tudom hova tenni. Valahol a lelke mélyén jó ember ő, csak egy kissé becsvágyó, és ő meg ezért megy tűzön-vízen keresztül, nem törődve azzal, hogy mi lenne a helyes, vagy Istenhez méltó. Éppen ezért a Fülöp elleni merényletek nagy része az ő agyában fogan meg.

William Hamleigh. Na ő az a gonosz karakter, akiben az égvilágon semmi nem segít. A bosszúvágy, ami hosszú évtizedeken keresztül fűti, nem jogos. Azért valahol elgondolkodtató, hogy miközben fél attól, hogy pokolra jut majd, és ott örök szenvedés lesz a sorsa, állandóan olyan dolgokat csinál, ami ezt eredményezné, ha nem oldozná fel mindig a bűnei alól Waleran püspök, akinek az utasítására hajtja végre a legtöbb gonosztettét. A végén ennek megfelelően fog elpusztulni. Szánalmasan és gyáván.

Aliena a "tökéletes" nő. Gyönyörű, okos, és remek üzletasszony lesz belőle. Nem számít hány csapás éri talpra áll, hogy betartsa atyjának tett esküjét, miszerint visszaszerzik öccsével a Barthomolov grófságot.

Richard Aliena öccse, aki nem rossz ember, csak egyszerűen életképtelen a nővére nélkül, de amikor végre katonának áll, akkor bebizonyosodik, hogy ehhez igenis ért.

Utolsónak marad Jonatán, aki igazából nem is kap olyan nagy szerepet, de végig ott van Fülöp mellett, mióta rátaláltak az erdőben. A jelenléte átszövi a történetet. Egy kicsit oly

an lesz, mint Fülöp.

És plusz egyként itt van Thomas Becket érsek. Ahogy félelem nélkül néz szembe a végzettel, és közben megőrzi a méltóságát, teljes tudatában annak, hogy mi vár rá hamarosan... nem lehet rá máshogy nézni, csak csodálattal. Szeretnék mindennel olyan nyugodtan szembenézni, mint ahogy azt ő teszi.

Ezt a sok szereplőt mind a katedrális építése körüli vita tartja mozgásban, ami még a történet elején kibontakozik és végigkíséri a művet. Ez a katedrális a királyság huszadrangú problémája, hiszen éppen egy polgárháborús korszakban épül, amikor mindenki inkább a harctérre koncentrál, mint a lelke üdvösségére, a könyv befejezése azonban egyértelművé teszi, hogy melyik a nagyobb hatalom.

Kedvenc idézeteim a könyvből:

"…arra gondolt, micsoda mámoros érzés lesz a semmiből valamit alkotni, majdan egy új templomot látni itt, ahol most nincs más, mint kőtörmelék, és azt mondani: Ezt én csináltam."

"…De Fülöpöt egy sokkal földhözragadtabb iskolában nevelték. Péter atya, első rendházának apátja, gyakran mondta: „Imádkozz csodákért, de ültess káposztát!”"

"A királyok köztudottan csak öregkorukra válnak jámborrá. István még fiatal."

"William üdvözölte a grófság fontosabb polgárait. De miközben a társadalmi és kereskedelmi eseményekről társalgott, azon kapta magát, hogy tekintetét és gondolatait állandóan fölfelé vonja valami a boltozat lendületes vonalai mentén. A boltívek és az ablakok, a pillérkötegek és a bordák, a boltozatos mennyezet ívekkel szabdalt szeletei mind-mind az ég felé mutattak, ellenállhatatlanul emlékeztetve arra, ami az épület rendeltetése volt."

"– Istennek szüksége van a szerzetesekre, hogy írók, miniátorok, muzsikusok, földművesek legyenek. Szüksége van emberekre az igényesebb munkákhoz is, amilyen a celláriusé, a perjelé, a püspöké. Szüksége van olyan emberekre, akik gyapjúval kereskednek, gyógyítják a betegeket, nevelik az iskolás gyermekeket, és templomokat építenek.

(…)

– De ebben a pillanatban, azt hiszem, azt akarja, hogy keressük meg Leó testvért, és tudjuk meg, hány darab sajtja van a kingsbridge-i pince számára."

"– Akinek az Isten hivatalt ad, nem biztos, hogy azonnal észt is ad hozzá – bökte ki Remigius.

– Csakugyan – állapította meg higgadtan Pál testvér. Majd egyenesen ránézett Remigiusra: – Néha egyáltalán nem ad."

"A konyha olyan mocskos volt, hogy felgyújtatta, és újat építtetett."

"– …Beállnék szerzetesnek, ha ti, szerzetesek, nem ennétek annyi halat.

(…)

– Vezekelhetnél az emberölésért.

– Ebbe a halevés is beletartozik?"

"…abban nem volt biztos, hogy az arányosság a szépség lelke. Szerette a vad, indázó, rendetlen dolgokat – a magas hegyeket, az öreg tölgyeket és Aliena haját."

Ken Follett 1949-ben született Walesben. Eddig 29 könyve jelent meg, melyek közül négy is elérte a New York Times magazin bestseller listájának első helyét, köztük Az idők végezetéig című mű is, ami A katedrális 2007-ben megjelent folytatása. Több könyvét is megfilmesítették, A katedrálisról (aminek eredeti angol címe The Pillars of the Earth, és először 1989-ben jelent meg) egy nyolcrészes minisorozat készült 2010-re, amit Magyarországon is forgattak.

Ez az oldal már megvan egy ideje, mert a könyvmolypárbajra kellett egy blog, de eddig valahogy nem jutottam oda, hogy el is kezdjem. Most megragadom az alkalmat. Íme a könyvek, ami a párbajhoz kellenek:

1. Neil Gaiman: Csillagpor

2. Diana Gabaldon: Outlander-Az idegen

3. Ken Follett: A katedrális

4. Wass Albert: Funtineli boszorkány

5. Joseph Heller: A22-es csapdája

6. Stephen King: Ragyogás

7. Ashimov: Én, a robot

8. Émile Zola: Nana

9. H. G. Wells: A láthatatlan ember

10. Joanne Harris: Ötnegyed narancs

A pótlistám:

1. William Golding: Legyek Ura

2. Jostein Gaardner: A történetárus

3. Jay Asher: Tizenhárom okom volt...

4. Christopher Paolini: Eragon