Az Operaház fantomja

Ki ne hallott volna az Operaház Fantomjáról, aki a Párizsi Operaház falai között tanyázik? Ha mással nem, egy feldolgozással vagy utalással már biztosan mindenki összefutott. 

A történet egy aukción veszi kezdetét, ahol az Operaház régi tárgyait árverezik el, harminc évvel annak bezárása után, majd amikor a csillárra kerül a sor, hirtelen megelevenedik előttünk a múlt, teljes pompájában. 
A leköszönő igazgató két utódjának a kezébe helyezi az irányítást, akik nem hajlandóak a Fantomnak megadni a jussát, és teljesíteni a parancsait, ezért ő különböző módokon (eleinte finoman, aztán egyre erőszakosabban) próbálja éreztetni, hogy őt nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Természetesen az Operaház nélkülözhetetlen tagja az öntelt Primadonna és a tehetséges kórista, aki alkalmat kap hangjának megmutatására. Féltékenység, ármány, szerelem, és mindennek középpontjában a mélyben rejtőzködő rém, aki meg akarja kaparintani a lányt a "szőke herceg", azaz Vicomte de Chagny(, az Operaház támogatójának) karjaiból.

Még mielőtt rátérnénk a lényegre, egy kis bevezető:
Szeretek színházba járni. Látogatásaim ezekben az intézményekben akkor sűrűsödtek meg, amikor középiskolába kerültem. Az osztályfőnököm állandóan szervezett nekünk ilyen programokat, amiket hol értettem, hol nem, attól függően, hogy mennyire volt modern vagy elvont az adott darab.
Aztán anya vett nekünk bérletet a Víg színházba. Ezeket a darabokat szinte kivétel nélkül imádtam. Két évig voltunk ott bérletesek, majd tavaly az Operett Színházhoz pártoltunk át. Nagyon sok élménnyel gazdagodtam, és még van rengeteg darab, amit meg szeretnék nézni. 
Tavaly januárban sikerült egy háromalkalmas kedvezményes bérletet szerezni a Madách Színházba. Az első darab a repertoárban az Anna Karenina volt. Az volt az első olyan előadás amin láttam, hogy a közönség tényleg állva tapsol (nem véletlenül). Akkor gondolkodtam el először azon, hogy milyen nehéz is valami olyanról hosszasan beszélni, ami ennyire jó volt. Egyszerűen nem találtam rá szavakat. A díszlet ötletes volt és remek, a szereplők érthetően énekeltek minden egyes szót, én pedig nem értettem, hogy Anna (Polyák Lilla) miért választja azt a nyálmájer Vronszkijt Karenin (Sasvári Sándor) helyett. (az a hang... Imádom! Aztán elolvastam a könyvet, és megértettem, de na.) Azóta is az a véleményem, hogy a Madách az első a színházak között, idén pedig sikerült újra bérlethez jutnom, ami ezúttal a Madáchba szól.


Az első előadás Az Operaház Fantomja volt. A fent leírtak miatt már nagyon vártam, emellett láttam az ebből készült filmet is (angolul), ami nagyon tetszett. Ehhez képest egy kicsit csalódott vagyok, de vegyük először a jó dolgokat: 
A színpadképek ismét remekek voltak, na meg ahogy az egész előadás elindul, ahogy visszatérünk az Operaház hőskorába, az iszonyúan tetszett. A Christine-t alakító Mahó Andrea hangjától többször is megborzongtam. (A kedvencem a temetőbeli szólója lett, amitől sikerült meg is hatódnom.)
Ami viszont a többieket illeti... A Fantom valahogy nekem az elején úgy tűnt, hogy nem találja a hangját. (Közben megnéztem most egy videót Csengery Attilával, és rájöttem, hogy ő így énekel alap esetben, úgyhogy valószínűleg csak az én fülemet bántja^^' (Ezek szerint fura egy zenei hallásom van...) )Valahogy most Homonnay sem tetszett annyira, pedig őt múgy imádom. E mellett volt két olyan jelenet, ahol hatan énekelnek három félét. Ebből maximum az egyiket lehetett kivenni, pedig én kíváncsi lettem volna a másik két szólamra is. 
Aztán a második felvonásban, a Don Juanban valahogy mindenki magára talált, még kedves fantomunk is, így az előadás végén elégedetten távoztam. 
Ami még nagyon tetszett, az a fordítása a daloknak, és a zene. (Gondolom a Fantom dalát mindenki hallotta már:)) A zeneszerző zsenialitása, hogy a dallamokkal állandóan visszautal, többször is felhasznál egy-egy hangsort. 
Ami más volt a filmhez képest, az egyrészt a szimpátia, amit itt csak a vége felé kezdtem a fantom irányába érezni (nem tudom, hogy ez vajon mennyire függ össze az énekteljesítményével...), és végig a Vicomte-nak szurkoltam. A másik pedig, hogy a történet nem a jelenben, hanem a múltban fejeződik be, ami azért jó, mert közvetlenül a megnyugtató vég után vagyunk. A filmben olyan szép keretet adott a történetnek, hogy vissza-visszatértünk a jelenbe, de persze ezt színpadon elég nehezen lehetett volna megoldani. Végül jó volt ez így:) 
Összességében tetszett a darab, örülök, hogy sikerült megtekinteni.


Szereposztás:
Az Operaház Fantomja: Csengeri Attila

Christine Daaé: Mahó Andrea

Raoul, Vicomte de Chagny: Homonnay Zsolt

Carlotta Giudicelli, operaénekesnő: Pelle Erzsébet

Umberto Piangi, operaénekes: Rozsos István

Monsieru André, operaigazgató: Barát Attila

Monsieur Firmin, operaigazgató: Galbenisz Tomasz

Madame Giry, balettmester: Bencze Ilona

Meg Giry, a lánya, balettáncosnő: Lóránt Enikő

Joseph Bouquet, zsinórmester: Vikidál Gyula

Monsieur Reyer, korrepetítor: Bognár Zsolt

Monsieur Lefevre, az Operaház leköszönő igazgatója: Koltai János

Árverési kikiáltó: Pusztaszeri Kornél

Rendező: Szirtes Tamás

Díszlettervező: Kentaur

Koreográfus: Seregi László

Jelmeztervező: Vágó Nelly

Zene: Andrew Lloyd Webber

Fordította: Galambos Attila

Gaston Leraux: Az Operaház Fantomja c. regény alapján

Megnéztem: 2012. január 23. 

Rendezés: 4,5/5

Szöveg: 4,5/5

Koreográfia: 4/5

Az egész: 4/5