John Green: The Fault in Our Stars - Csillagainkban a hiba

Már nagyon rég nem írtam ide, mert nem volt ihletem valami nagyot alkotni, és mostanában nem is olvasok sokat, mert a mindenféle fényes, világító dolgok könnyen elvonják a figyelmem, de erről szerettem volna egy kicsit bővebben írni, bár nem is igazán a könyvvel, hanem a történettel való történetemről.

Miért kezdtem el olvasni? Nem is tudom, hogy mikor hallottam erről a könyvről először. Valószínűleg 2014 eleje lehetett. Nagyon kíváncsi voltam rá, meg a filmre is, és így leszedtem a valahonnan nagyon pocsék minőségben, hogy még a film előtt el tudjam olvasni, de mintha a fejezetek végei hiányoztak volna belőle, úgyhogy végül feladtam, és megrendeltem bookdepóról, de szerintem ezt már csak a film megnézése után tettem meg. Ez volt az egyetlen mozifilm, amire tényleg hajlandó voltam egyedül is elmenni, mert senkit nem érdekelt, akit ismertem, és jól meg is szívtam a jeggyel, mert azt hiszem épp nem volt nálam diák, mert az az új őrület, hogy beszedik miután elballagsz, a moziba meg a papírt nem fogadták el. Az utolsó héten mentem, amikor játszották, de nagyon megérte. Már a könyvben is imádtam Hazel szarkazmusát és Gus meg Isaac karakterét, a film pedig kivételesen egy remek adaptáció volt.Nem csak hű az alapanyaghoz, de filmként is megállta a helyét. Ahogy most olvastam a könyvet, még mindig visszaköszöntek szinte kivétel nélkül a filmbeli jelenetek, és sorok vagy bekezdések, pedig csak akkor egyszer néztem meg. John Green más könyveire valahogy nem vagyok kíváncsi, de tudtam, hogy ez tetszeni fog. Azóta is kint van a plakátja a falon. Szerintem ez az egyetlen olyan plakát, ami nem akciófilmet reklámoz. 

Amióta csak megvan a könyv tudtam, hogy valamikor ősszel szeretném elolvasni. Biztos mindenki találkozott már a tipikus magazinos elképzeléssel, hogy az ősz az a hónap, amikor az ember teát kortyolgatva ül otthon a kanapén egy vékony takaróval és olvas. De aztán mindig rá kell jönnöm, hogy az iskola miatt ez nem nagyon kivitelezhető. Meg hát nincs is igazán kanapénk. Egy kicsit talán emiatt is lehet, hogy két ősz is eltelt, mióta megvan a könyv, és mégsem került sor rá. Mindenképpen el akartam olvasni, akkor is, ha már tudtam a végét. Most, ahogy konmarisan selejteztem a könyveimet (vagyis csak azt tartod meg, ami örömet okoz), újra a kezembe került, és tudtam, hogy meg fogok válni tőle, de előtte még szeretném elolvasni, úgyhogy végre valahára elhatároztam, hogy az őszi szünetben most már nekiállok, és kivégzem.

Történet: Röviden: Hazel Grace végső stádiumban levő rákos beteg, aki a támogató csoportban egy nap megismerkedik a helyes és intelligens Augustus Waters-szel. (Maga a könyv sokkal kevésbé nyálas, és sokkal viccesebb, mint amit ez alapján a mondat alapján képzelne az ember.)

Mivel már láttam a filmet, tudtam, hogy miről szól, és hogy mi fog történni, tudtam, hogy egyszer sírni fogok, másszor nevetni, és így is lett. Imádtam Hazel narratíváját, és a kapcsolatát Gusszal. Soha nem akarom teljesen megérteni, hogy min mentek keresztül, és remélem nem is fogom, de érdekes volt megint egy tőlem teljesen különböző életű ember szemén keresztül látni a világot. 

Ami nagy meglepetés volt nekem, az talán az, hogy bármennyire is vagyok általában könyvpárti, itt a pont szerintem a filmnek jár. Ebben valószínűleg annak is szerepe van, hogy ott ismertem meg először a teljes történetet, és hogy tényleg emlékeim szerint szinte szóról szóra követi a könyvet, de ha választanom kéne, hogy melyik a jobb, a döntés számomra egyértelmű. Ráadásul Hazel nekem Shailene Woodley és pont. Augustus meg a többiek nem a színészek képében jelentek meg a fejemben, de ő nagyon.

Mindent összevetve, én tudtam, hogy egyszer nekem ezt el kell olvasnom, és most meg is tettem, aminek nagyon örülök. Imádom a történetet, és ha valaki még nem találkozott volna vele, én nagyon ajánlom a filmet is. 

+info: nekem a filmes kiadás van meg angolul, és a közepébe került egy pár lap színes fényképekkel a filmből, ami nagyon tetszett :)

+info2: Igen, az olvasással elég nyilvánvalóvá vált, hogy a történet nem igazán valósághű egyes helyeken, de mivel a többi helyen az, ezért ez számomra csak észrevétel marad, és nem bírálat.