Könyvhét 2015

Budapesti és moly lévén szinte kötelező volt kimenni, és a terveimhez képest sok mindennel tértem haza. Amikor csütörtökön megérkeztek az első beszámolók a molyra, kedvet kaptam hozzá, hogy pénteken is kilátogassak, ne csak az előre betervezett szombati alkalommal. Odafelé útba ejtettem a Font Antikváriumot az Andrássy úton, hogy a két új Helikon zsebkönyvet átvegyem. Ezeket már el is olvastam. Nem is tudtam, hogy Jane Austen ilyeneket is írt, az a válogatás tetszett, Poe már annyira nem, de még mindig odavagyok a formátumért.

Aztán megérkeztem a Vörösmarty térre. Péntek délben már jócskán voltak emberek, bár nem volt áthatolhatatlan a tömeg. Körbejártam megnézni az akciókat, de őszintén szólva a néhol 15%-os akciók nem vonzottak annyira. A megjelenése óta kíváncsi vagyok a Nem boci! című könyvre az Anthanaeumtól, illetve az Agave Kukoriczájára is, úgyhogy hazafelé el is szántam magam, hogy megrendelem őket. Az előbbit a könyvtündérnél sikerült 25% kedvezménnyel megrendelni, utóbbit pedig az Agave webshopjában, ahova a KONYVHET500 kódot beírva az alap 25%-on kívül lejött még 500 Ft. Már úgyis át kéne náluk vennem Pék Zoltán Feljövök érted a város alól c. könyvét, amit még a Könyvhét előtt előrendeltem. Sajnos csak későn vettem észre, hogy csak kedden és csütörtökön van átvétel ott, ahova rendeltem, így nem tudom majd dedikáltatni, de talán majd jövőre. Már nagyon kíváncsi vagyok.

Az egyetlen dolog, amivel az ilyen rendezvényeken engem tutira el lehet csábítani, azok az angol nyelvű könyvek, azon belül is a klasszikusok. Amiből a Librotrade-nél 3-at is sikerült találni, ami érdekel. A The Turn of the Screw és a Mrs Dalloway Collins Classics kiadásban jött velem haza, míg a 400 Ft-os könyvek között találtam egy Ivanhoe-t, amire nagyon kíváncsi leszek.

Nemrég elkezdtem olvasni a Hiúságok vásárát angolul, és bár még nagyon az elején járok, megtetszett, úgyhogy mindenképpen akartam egyet hazahozni, és szerencsémre a Libra books-nál találtak is nekem egy példányt a Wordsworth klasszikusok sorozatából.

Van egy dilemmám. Az AdAstránál megjelenő új antológia mellé most adnak egy posztert, ami a modern Hősök terét ábrázolja, úgyhogy jó lenne egy olyat hazavinni magamnak, viszont egyrészt megígértem magamnak, hogy addig nem veszek új AdAstra könyvet, amíg az itthoniakat el nem olvastam, másrészt én most egy kicsit sokallom azt a 4000 Ft-ot. Még akkor is, ha lejön belőle a 30%. Ha összeállnék valakivel és sikerülne az 50%-os határsávot elérni, az jó lenne, viszont még nem született egy értékelés sem a könyvről és beleolvasva annyira nem fogott el a mostakarom érzés. Szóval megérné akár 2000 Ft-ot is kiadni egy ilyen könyvre? Ráadásul élőben a poszter se volt egy nagy szám. Azt hiszem, ez eldőlt. (Mondjuk a Pék Zoltán könyv borítójából készített poszternek már nem biztos, hogy ilyen egyszerűen ellen tudnék állni...)

A pénteki napom a Magyar Színházban zárult, ahol az egyik barátnőmmel végre sikerült eljutni a Vámpírok báljára. Te jó ég! Iszonyúan jó volt. A grófot játszó Egyházi Géza hangja egyszerűen leírhatatlan. Az egész darab alatt úgy ültem a székemben, hogy úristendejó. A jelmezek, a szereplők, a hangok, a zenék... Általában kedvezményesen szoktam színházba menni, de ez megérte a pénzét. Meg is állapodtunk, hogy ha lehetőség nyílik rá, akkor újrázunk.

Szombaton már társaságban mentünk ki, egy időre el is veszítettük egymást :D. Egy pillanatra megkísértett az 500 Ft-os Marsbéli krónikák, de végül ellenálltam. Addigra már úgyis landolt egy Wordsworth-ös Hearts of  Darkness & Other Stories és bezsebeltem egy feliratos táskát is, bár így utólag az a felirat annyira nem jellemző rám. (Lehet, hogy majd szétszabdalva a falamra kerül, mint a Bookline-os...) 

És kaptam egy előszülinapi ajándékot is, úgyhogy már nekem is van időnyerőm. :)

Összességében nagyon elégedett vagyok az eredménnyel, lesz bőven mit olvasnom a nyáron, ráadásul mivel a Helikonos könyveket mindig azonnal elolvasom, ezért kedvet kaptam, hogy csökkentsem a várólistám. A Vanity Fair-hez most nem nagyon van kedvem, mert nehéz (mármint fizikailag), de hamarosan arra is komolyan rászánom magam. Addig is elkezdtem a Fekete özvegyek klubját Asimovtól. Imádom a karaktereket, ha a rejtélyek néha nem is olyan érdekesek. Nem azt mondom, hogy rájönnék a megfejtésükre, de jó olvasni szócsatákat :) 

A szerzemények <3

Sorozat péntek #1

Kezdjük ott, hogy mostanában elég sok sorozatot nézek, vagyis pontosabban elég sok időm megy el sorozatnézésre, úgyhogy lehet, hogy ebből rendszeres rovat lesz, mert már pár dolog kikívánkozik belőlem.

Amit az elmúlt héten néztem:

The Last Man On Earth

Na jó, ezt egy kicsit előbb. Phil Miller egyedüli emberként él túl egy vírust, aminek következtében az egész emberiség az állatokkal együtt elpusztul. Körbeutazza az Egyesült Államokat, de nem talál senki mást, azonban minden táblán hagy egy üzenetet, miszerint életben van Tucsonban. Ott aztán beköltözik egy hatalmas házba, és éli a saját kis életét, csinál magának egy közösséget a különböző labdákból, margaritában fürdik, és Monet-val díszíti a házát. Ez a sorozat elég vegyes érzéseket hagyott maga után. A főszereplőt néha sajnáltam, néha pedig fejbe vertem volna egy péklapáttal.

SPOILER

Ezt muszáj leírnom, mert nagyon idegesített. Carol egyszerűen ellenszenves. Amit csinál, az botrány, bár kedves volt, hogy a végén visszavonta. Szerintem Phil-nek a végén Melissával kellett volna összejönnie, mert ő tisztában van vele, hogy mekkora egy megrögzött hazudozó a férfi valójában, és helyre tudja tenni, ha arról van szó. Ez a Phil Milleres cucc meg… Jó, ez vicces volt, de én annyira drukkoltam, hogy meleg legyen. Az szerintem jobban jött volna ki. A vége viszont… Csak amiatt kíváncsi lennék egy második évadra :D

SPOILER vége

A szépség és a szörnyeteg

Halvány lila gőzöm nincs hogy hol hallottam már erről a sorozatból, vagy hogy miért is kezdtem bele, de mindenesetre sikerült felzárkóznom, úgyhogy két hét múlva már élőben nézhetem az új évad első részét. A sorozat maga nem egy nagy durranás, láttam már jobb, illetve rosszabb feldolgozását is az eredeti történetnek, bár ennek nem sok köze van a tündérmeséhez. Királyfi helyett génmanipulált katonát, az önmagát feláldozó naiv kislány helyett pedig egy tökös (és persze szép) rendőrnőt kapunk. Mivel Vincentbe egy katonai kísérlet során állatival kevert DNS kerül, ezért ha bedühödik elképesztő ereje lesz, és egy megvadult állathoz hasonló külseje, amit nem tud kontrollálni az elején. Azonban mivel mindig is embereket akart menteni, ezért még ilyen üzemmódban is csak a rosszfiúkat tépi szét. Így menti meg Catet is az anyja halála után, akinek senki nem hisz, amikor azt mondja, hogy egy szörnyeteg mentette meg az életét. Azonban 9 évvel később egy nyomozás kapcsán rábukkan az egyébként hivatalosan halott férfira, akivel ettől fogva elválaszthatatlanok lesznek. Egészen az első évad végéig.

Az első évad első fele abból állt, hogy Cat  olyan ügyeket old meg, melyeknek kapcsán mindig a Vincenttel kapcsolatos problémájával/dilemmájával hasonló merült fel az áldozatokban, úgyhogy ahogy nekik tanácsot adott ő maga is rájött, hogy mi is az álláspontja az éppen aktuális ügy kapcsán. Minden. Egyes. Részben. Ráadásul a hasonló önismereti monológok a főhősnő szájából végig jelen vannak a sorozat folyamán, bár később már nem ügyek kapcsán, csak szimpla beszélgetésekben. A két főszereplő kapcsolata még aranyos is volt az elején, az első évad végére sikerült őket is megkedvelni (az abszolút kedvenc Tess és Gabe, illetve JT mellett), azonban a második évadra behoztak valami olyan konfliktust, amin nem nagyon lehetett volna szerintem túllépni. De ők megtették. Lelkük rajta, persze egyértelmű volt, hogy megteszik, meg az is, hogy egyikük sem hal meg, hiszen ők a sorozat névadói. Nyilván Castle sem fog meghalni a Castle című sorozatban, ez pedig pont ilyen. (Ha már itt tartunk, mekkora kihagyott ziccer volt, hogy nem utaltak vissza az időutazós csávóra az utolsó részekben. Annyira reménykedtem, hogy legalább egy félmondat erejéig ott lesz. :D Na de vissza az eredeti témához.) Egyszóval bármilyen veszélybe, veszekedésbe kerül a két főszereplő, előre meg van írva, hogy ők együtt lesznek, ezért ez egyáltalán nem feszültségforrás. A második évadnak ez is volt egyrészről a baja. Meg az, hogy nagyon olcsó húzás, ha kiírják a sorozatból azt aki közéjük áll. Ami még roppant idegesítő volt ennek a szálnak a kapcsán az egyrészt, hogy a hálaadáskor vártam volna egy félmondatot Heatherről, elvégre ez egy családi ünnep Amerikában vagy mi a szösz. Bár valószínűleg ezek a félmondatok csak az én heppem. Meg ott volt a 200 éves „a történelem megismétli önmagát” cucc, ahol vagy félrefordították, vagy az eredetiben is az volt, hogy Rebecca megölte Ellistert. Aztán a végén kiderült, hogy baromira nem. Részben miatta halt meg, de az azért nem ugyanaz. Ennek ellenére következetesen újra és újra elmondják, hogy megölte. Ebből van az egész konfliktus szál, hogy mi van ha neki is ezt kell majd tennie, mert Vincent is annyira elvadul, hogy nem lehet mást tenni. Aztán kiderült, hogy ilyenről szó se volt.  Egyrészt nem ő ölte meg, másrészt nem vadult meg. Szóval most akkor mi van? (Persze, ha túlélte a végejelenetet, akkor elnézést kérek, de azt őszintén kétlem.) Ha már félrefordítások… Esőnap. Miért? Könyörgöm, a 21. században élünk. Tényleg nem tűnt fel senkinek? Vagy ez egy új szleng itthon, amit még nem ismerek? Van ugye az az angol kifejezés, hogy „rain check”. Ezt akkor szokták használni az amcsik, ha valamilyen eseményre nem tudnak elmenni, de egy későbbi időpontban majd szeretnének eleget tenni a meghívásnak. Ha bárki beírja a google-be, akkor kevesebb, mint egy perc alatt megtalálja a jelentését. A fordító erre nem volt képes, és következetesen esőnapnak fordítja, amiről fogalmam sem lenne, hogy mit akart, ha nem tudnék angolul. (Azt megérteném, ha rajongói fordítás lenne. Most néztem meg 3 résznyi PLL-t magyar felirattal, amiben olyan tükörfordítások voltak, hogy csak na, de ez a szinkron volt.)

Amiért mégis kedveltem a sorozatot, az Tess hangja (nem tudom ki a szinkronja, de imádom), illetve a mellékszereplők, ahova azért sajnálatos módon sikerült egy olyan kémia nélküli szerelmi szálat beszuszakolni, hogy csak na. A legösszeillőbb pár szerintem Gabe meg a barátnője voltak. Mind a ketten megalomán önző dögök, de éppen ezért imádtam. Meg Gabe-et csak úgy is imádom. Hiába, hogy a végére totál bevadult és kicsit elment az esze, szerintem ő sokkal jobbat érdemelt volna. Mint ahogy Evan is, aki az első évad szépfiúja volt. Akinek természetesen tetszett Cat. Mert ő olyan különleges. Aham. Az egyetlen dolog, amiért nem utáltam meg a végére, az az volt, hogy tényleg meg tudja védeni magát. Ha három pasi rátámad fegyverrel, akkor ő puszta kézzel helyrerakja őket. Ezzel ellentétben a második évadban végig az volt az érzésem, hogy a józan ésszel ellentétesen cselekszik: amikor ki kellett volna tartania, akkor feladta, amikor pedig feladni lett volna ésszerű, akkor kitartott. És természetesen minden egyes alkalommal megindokolta egy kisebb beszéddel. A végére már egy kissé elegem lett. A finálé után az egyetlen dolog ami vígasztal, hogy Heather, Cat húga előreláthatóan többet fog szerepelni. Ő az a vidám típusú lány, aki remélhetőleg visz egy kis színt a sorozatba.

Daredevil

Forrás

Tudom, hogy a net tele van ehhez hasonló képekkel a sorozat kapcsán, de én ezzel nagyon nem értek egyet. Én személy szerint imádom A zöld íjászt, és a Flash-t is nagyon kedvelem, de ez a sorozat borzasztó volt. Én nem szoktam az első rész után azt mondani, hogy viszlát, de ennél egy hónapja, amikor kijött azt mondtam, hogy komolyan nem érdekel. Aztán megtudtam, hogy ez mind egy nagy terv része, és imádom a Marvel filmeket, a többi tervezett sorozat pedig nagyon érdekel, úgyhogy mégis megnéztem. Hát, azt nem mondom, hogy hiba volt, de nagyon közel állok hozzá. Szerintem a Marvel-nek nem sorozatuniverzumot kéne építgetnie, hanem a filmekre koncentrálnia, és maximum az ahhoz kapcsolódó sorozatokra (Agents of SHIELD, Agent Carter) koncentrálnia. A többi szuperhős sorozatot pedig hagyja csak nyugodtan a DC-re. Ez a sorozat arról szólt, hogy az összes érdekes karaktert (4-5 db) kinyírták a végére, vagy elhajózott. A főszereplő nem volt szerethető. A főgonosz még annyira sem. (A szerethetőt mondjuk inkább érdekes karakternek, akit imádunk gyűlölni, vagy csak szimplán imádunk, mint a Flash főgonosza, az Arrow-é, vagy épp Gabe A szépség és a szörnyetegből.) Ráadásul egyedül a főgonosznak volt funkcionális kapcsolata. Tanulság: ha „jófiú” vagy, akkor te leszel a saját romantikus kapcsolatod ellensége, ha rossz, akkor pedig a jófiú. Vagyis: ha pszichopata vagy nem csak vagyonod, hatalmad és befolyásod lesz ha jól csinálod, de egy partnered is, aki önmagadért szeret. Egyébként szerintem a városnak nem Daredevilre lett volna szüksége, hanem napfényre. Egyetlen napfényes jelenet sem volt a 13 rész alatt. Mindig éjszaka vagy félhomály. És a harcok! 2 db élvezhető volt, az egyik Vlagyimirral, a másik a végén a főnökkel. Az előbbit inkább az orosz számlájára írnám, az utóbbi viszont tényleg remekül sikerült.

Akiket imádtam: Wesley, a titkár, Leland, a pénzügyes, az oroszok Vlagyimirral az élen <3, Ben Ulrich, Mrs. Ulrich, az ápoló csaj, a kínai triád feje (Mrs Gao, a női Yoda) és Stick. Na jó, a végére Foggy-t is úgy-ahogy megkedveltem, de a csaj az valami rettenetesen idegesítő volt. Ha valaki kezd érdekessé válni, az nagy valószínűséggel meghal. Egyébként egy kissé sztereotíp volt a sorozat. A négy „ház” feje: a forróvérű, agresszív orosz, a bölcs kínai(, aki emellett valószínűleg kung-fu mester is), a szamuráj japán, illetve az amerikai, aki tulajdonképpen egyfajta nagyon torz modern Gatsby, csak éppen (eredetileg) nem a nőért, hanem a városért van annyira oda - az amerikai álom megtestesítője. Remélem a második sorozat felvonás jobb lesz, mert ez szerintem közel sem volt annyira nagy szám, mint a hype körülötte.

Supergirl

Tegnap találtam rá a pilot epizódra. A sorozat maga csak úgy 5 hónap múlva indul, de az első rész már kiszivárgott. Nekem tetszett. Sok dolog még nem történt, de a főszereplő szerethető (Végre!), úgyhogy nagy gond szerintem nem lehet. Kíváncsian várom.

Pretty Little Liars – Hazug csajok társasága

Most a negyedik évad közepénél járok. Ezzel nem fogok felzárkózni, jövő héten kezdődik a 6., de vizsgaidőszak végére szerintem teljesen képben leszek. Általában nem szeretem  a thrillereket, a borzongást meg a gyomorgörcsöt, de ez a sorozat a kivétel. Imádom, hogy soha nem tudom mi lesz. (Mondjuk egy kissé elspoilereztem magamnak egy pár dolgot, de akkor is feszültséggel teli, soha nem tudod, hogy mi is lesz a következő meglepetés.) Meg imádom a ruháikat.

Trónok harca

Most végre kezdett izgalmas lenni a dolog, eddig mintha semmi nem történt volna ebben az évadban. Ráadásul annyi szálon fut a cselekmény, hogy egy részben nincs is idő mindre.

Penny Dreadful – Londoni rémtörténetek

Imádom ezt a sorozatot! Van benne Dorian Gray, és a második évadban közvetlenül az ördög szolgái elől menekül Ms Yves. Ez egy lassú folyású sorozat, inkább feszültséggel teli, mint izgalmas, de egyszerűen muszáj befejezni ha már egyszer elkezdtem, csak már itt is annyi száluk van, hogy lassan nem tudnak vele haladni, de kíváncsi vagyok, hogy hova fog kifutni a dolog, és kezdenek-e valamit Mr Chandler képességeivel.

És ha már az ördög: nem rég találtam rá erre az előzetesre:

Ez lett a jövő év legjobban várt sorozata. J A végén a kislányos jelenet <3 :D

Novella meg egyéb szösszenetek

Mitől jó egy novella? 

Ez elég szubjektív írás lesz, és egy kissé megfoghatatlan, de most olvastam nemrég a Fegyvert, s vitézt éneklek című történelmi antológiát, és ma kezdtem bele egy pár Molnár Ferenc novellába, úgyhogy egy kicsit elgondolkodtam, hogy mitől is lesz számomra jó egy novella. Kezdetnek talán nem árt elmondanom, hogy ha novella, akkor nekem Kosztolányi. Bármelyik. Az Esti Kornélokat is szeretem, de az abszolút kedvenc az Öreg barackfa. Ezt még általánosban olvastam, és biztos voltak feladva előtte is novellák, de azokra nem nagyon emlékszem, (illetve van most még egy ami beugrik, ami arról szólt, hogy egy ember egész nap koplal, hogy aztán este egy esküvőn jó sokat ehessen, erre a torkán akad a falat, és senki nem veszi észre, hogy meghalt. Hát... negyedikes fejjel ennek nem sok értelmét láttam.) Szerintem Kosztolányi novelláskötetei voltak az első könyvek az e-olvasómon, amiket letöltöttem és el is olvastam. A következő nagy találkozás Poe-val volt, akit egy kihívásra olvastam angolul. És szinte egyáltalán nem értettem, pedig akkor már rendszeresen olvastam angolul, de valamiért az ő nyelvezete nekem nehézkesen megy. Ettől függetlenül csak úgy sütött a lapokról a nyomasztó hangulat, és imádtam érte. Aztán ott van Lovecraft, akiből egy gyűjtemény bőven elég volt. Nem vagyok oda a thrillerekért, de az első novella vége még ma is eszembe jut időnként. Brrr... Az az ember aztán nagyon értett ahhoz, hogy hogyan okozzon nekem feszült perceket. Aztán a Bradbury kihívás kapcsán elkezdtem Krúdy novellákat olvasni. Nem tudom másnak vannak-e olyan írók, akiket még nem olvasott, de ennek ellenére meg van győződve róla, hogy ha egyszer a kezébe veszi, akkor imádni fogja. Nekem Krúdy ilyen volt, bár a kötet végére már kissé túl sok volt a szomorú, halálos kimenetelű darab. Ettől függetlenül egyszer szeretnék majd Szindbádról olvasni.

Valahol ez a kedvenc műfajom, mert ha jól csinálják, akkor rövid, ugyanakkor hatásos, és talán éppen emiatt néha jobban megmarad az a pár oldal, mint egy több száz oldalas regény. Csakhogy az irodalomórákról általában a regényekre és a versekre emlékszünk, novellára alig, pedig szerintem ezeknek is ugyanannyi lenne a létjogosultsága. Na de egy kicsit elkalandoztunk.

A Historium kiadó történelmi antológia-sorozatával úgy egy vagy két éve ismerkedtem meg, amikor a második válogatás, A holló évszázada jelent meg. Azt imádtam. Az elsőt nem annyira, a 100 magyar baka megint csak nagyon jó volt, a Fegyvert, s vitézt éneklekben pedig néha ugyanazt kifogásoltam, mint az első kötetben, hogy van benne egy pár olyan novella, aminek egyszerűen nem látom értelmét. Amik elmesélnek egy történetet ugyan, de mikor a végére érek, akkor megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy ez most miért volt jó? Miért pont ezt a részét írta le az alkotó a történetnek? Ilyenkor olyan érzésem van, mintha egy regény egyik fejezetének a jelentéktelen részletét olvasnám, ami az egyik mellékszál mellékszála, és valahogy semmi célja sincsen magán a cselekményleíráson kívül, amit viszont három mondatban el lehetett volna intézni. Egyszerűen valahogy jelentéktelen a dolog. Nekem ez a nem jó novella. A jó novella elmond valamit, ami megmozgat bennem valamit. Nem vagyok egy elemző típus, soha nem is voltam, ha verset olvasok, akkor is hagyom, hogy a szavak hassanak rám, nem tudom 3 oldalnyi terjedelemben megmagyarázni az értelmüket. Ha nem hatnak rám, akkor az számomra nem megfelelő vers. A novellákkal is így vagyok. Persze néha jó dolog reflektálni arra, hogy miért is tetszik vagy fogott meg ez vagy az az alkotás, és azért valamit magamra szedtem a gimis éveimből a verselemzéshez, de mivel már leginkább a saját szórakozásomra olvasok, ezért megtehetem, hogy ne foglalkozzam mások gondolataival, hanem az én olvasatomat gondoljam át, hiszen ahány olvasó, annyi olvasat.

Most fog megjelenni az új kötet Forradalmak címmel, ami az elmúlt 3 évszázad forradalmait és szabadságharcait veszi górcső alá, azonban egyelőre csak e-könyvben. A honlapjukon azt írják, hogy legkorábban tavasszal jelenhet meg fizikai példány, úgyhogy kénytelen leszek addig várni, pedig már nagyon kíváncsi vagyok rá, de hát, ha már a sorozat többi része megvan fizikailag... Arról nem is beszélve, hogy nekem az e-könyvek egy kissé drágának tűnnek. Tudom, hogy a jogdíj, meg az adózás miatt, de ha egy ezresen múlik, hogy a kezembe is foghassam, akkor én inkább kifizetem azt az ezrest. (Bár ez már tényleg az én egyéni szoc. problémám.)

Más:

Ha már e-könyv: ma vettem át egy internetes könyvmegrendelést a bookline-tól. Olyannyira a fogyasztói társadalom része vagyok, hogy képes voltam 5000 Ft-ért könyvet rendelni, hogy aztán vehessek 2 db 200 Ft-os noteszt, ami időközben elfogyott... Azért nem bántam meg. Megvan egy szülinapi ajándék (remélem a borító jó lesz), illetve a Karinthy gyűjteményem bővült egy darabbal, ugyanúgy, ahogy a Molnár Ferenc is, akinek - mint már említettem, - most olvasom a novelláit. Nála azon gondolkoztam el, hogy vajon az elfogódottság miatt szeretem-e őket, vagy ugyanúgy viszonyulnék hozzájuk, ha valaki más neve lenne a borítón. Szerintem egy kissé elfogódott vagyok a darabjai, meg a kisregényei miatt.

Van egy pár szerző, akinek az összes könyvét szeretném a birtokomban tudni. Karinthy és Molnár is ilyenek Agatha Christie meg az Ad Astra kiadó mellett (jó, ez nem egy személy, de náluk tényleg mindegyik könyv érdekesen hangzik, és tavaly nyárig meg is vannak, csak aztán rájöttem, hogy nem ártana előbb elolvasni őket...) És persze ott van még Steinbeck meg Asimov. Karinthy-ból a Kossuth kiadó sorozatát gyűjtögetem apránként, ha elolvastam az összeset akkor vehetek újat alapon, Molnárnál viszont még nem találtam olyan sorozatot, ami felölelné az életművét, úgyhogy az egy érdekesebb menet lesz. Most az „addig nem veszünk újat sorozatból, ameddig az összes eddig meglevő részt el nem olvastuk” korszakomat élem, ami kifejezetten ösztönző pl. Karinthynál, meg a Helikon új zsebkönyvsorozatánál, illetve azoknál a sorozatoknál, akiknél nem vagyok sokkal lemaradva. A tavalyihoz képest nagyon jól haladok az „amit főztél edd is meg” kihívással is. Ráadásul a Könyvhéten sem tervezek sokat költeni (egyrészt mert most már tényleg nincs miből, másrészt meg, mert nem sok olyan dolgot láttam, ami megdobogtatta volna a kicsi szívem. 

Az egyik az Agavénál megjelenő Pék Zoltán könyv, a Feljövök érted a város alól, mert magyar szerző meg Budapesten játszódik, és a borítója... *.* Meg most nézem, hogy Corvinus a főszereplő neve :D, …és ezennel elő is rendeltem, mert 2000 Ft-ért (35% előrendelési akció) eléggé megéri. A másik a Riyria-krónikák utolsó része, amire azt mondták, hogy ki fog jönni, de a kiadó honlapján még nem láttam róla semmit, úgyhogy csak reménykedem, hogy igen. Én még nem olvastam a sorozatot, de az öcsém, meg az egyik barátnőm is oda vannak érte, úgyhogy az egy must-have darab lesz, ha tényleg megjelenik, és most már tényleg én is nekilátok, csak vissza kéne szerezni az első részét a kölcsönből.) Az biztos, hogy megint el fogok csábulni valamilyen angol klasszikusra, ha lesz olyan, ami megéri. Egyszerűen imádom a Collin's Classics sorozatot meg a Wordsworth-öt is, és a könyvfesztiválon voltak olyanok, amikkel még nem találkoztam, hátha a könyvhéten is szerencsém lesz. Meg gondolkozom a Sár, vér, levendula megvételén, mert az emlékek megszépítették, és a sorozat többi része amúgy is itt csücsül a polcomon, de tényleg ennyi. Persze addigra a Helikonos előrendelés is meg fog jönni. Jó, ez így nem is olyan kevés, viszont utána már tényleg nem sok érdekes megjelenést láttam. Eddig semmit konkrétan. 

Csak még egy ajándékkönyv kell, mert akkor, ha jól értettem megegyeztünk, hogy az én kedvencemet kell odaadni, úgyhogy most őrlődöm Dorian Gray és az 1984 között. Mert a Dorian Gray-t már olvasta, az 1984-et viszont magyarul szeretné, nekem viszont azzal kapcsolatban visszás érzéseim vannak. Valahogy nekem a doublethink jobban hangzik, mint a duplagondol. Hm… Majd meglátjuk. (Vagy ott van A vadon szava Jack Londontól, ami meg egy régi kedvenc, de az meg... Nem tudom, hogy tetszene-e.)